A kérdés jogos. Az utóbbi években ugyanis megszoktuk, hogy szinte minden napra jut valamilyen „holocaust”-megemlékezés. A sűrű menetrend miatt nem mindegy tehát, hogy milyen is az „autentikus”, vagyis hiteles holoemlékezés. A választ egy köztiszteletben álló személy vékony könyvecskéjében leltem meg.

Horváth Péter Gyula felvétele

Nemrég került kezembe az „Auschwitz és Gulág” című, 117 oldalas füzet, amelyet a Múlt és Jövő nevű zsidó könyvkiadó jelentetett meg 2002-ben. A kiadvány hat dolgozatot tartalmaz, szerzőjük a magyar nép kedvelt filozófusa és erkölcsi lángoszlopa – Heller Ágnes. Az ötödik – 1999-ben született – dolgozat címe: „A holokauszt és a nemzedékek”. A magyar nép által rajongva tisztelt szerző ebben az írásban arról értekezik, hogy az ún. „holocaust”-ot nem lehet megérteni, mert az nem a történelem része, s „autentikus” emlékezés csak akkor lehetséges, ha a kései nemzedékek – szenvednek. Idézem Hellerünk szavait:

„A holokauszt esetében nem lehet a gyakorlati hozzáállásról az elméletire, a résztvevő szerepéről a nézőére váltani, mert ennek az eseménynek egyetlen nemzedék sem tud értelmet adni, sőt meg sem kísérelheti azt. A holokausztra való emlékezés – mint egy lényegileg értelmetlen valami felidézése – az összes eljövendő nemzedékek számára is csak akkor autentikus, ha az emlékezés során elviselhetetlenül szenvednek.” (i. m. 75. o.)

Hogy ennek az elviselhetetlen szenvedésnek milyen formában kell megnyilvánulnia (artikulátlan üvöltés, ruházat megszaggatása stb.), azt sajnos nem taglalja a szerző. Mindenesetre szomorú, hogy a rengeteg holoemlékezés, az évenkénti holomasírozás ellenére itthon egyelőre senki nem akar elviselhetetlenül szenvedni – legalábbis a szenvedés-szakértő Heller Ágnes szerint. Újabb idézet:

„A bűnösség kérdése felvetődik. De ahol felvetődik, ott ma – s ez viszonylag új fejlemény – a bűntudat, a bűnmegvallás gesztusait is látjuk. A bűn megvallása elmélyíti a szenvedést, ami lehetővé tesz egy autentikusabb emlékezést. Magyarországon például ez mindmáig nem történt meg, jóllehet itt is szükség van hasonló gesztusra.” (i. m. 93. o.)

A szenvedélyesen szenvedésre ösztökélő Heller Ágnes szerint tehát hazánkban is szükség van a „bűntudat, a bűnmegvallás” gesztusaira, s ennek eredményeként a szenvedés „autentikus” elmélyítésére. Számomra most nem az a kérdés, hogy micsoda is ez az ún. „holocaust”. Számomra a kérdés sokkal egyszerűbb: én már a kádári világban láttam meg a napvilágot, tehát milyen „holocaust”-ért kellene nekem – bűnmegvalló gesztussal, bűntudattal eltelten – elviselhetetlenül szenvednem? S ez miért lenne „autentikus”?

A kérdést csak a magam nevében tehetem fel. Mert azt nem tudom – csupán sejteni vélem -, miként vélekednek honfitársaim az össznépi szenvedésre buzdító helleri felhívásról…

F. M. – Hunhír.info