„A magyar műköltészet kezdeteinek vagyunk itt a tanúi: naiv magyar forma és európai érzelmi műveltség biztos, meleg kézfogásának” – írta nyolc évtizeddel ezelőtt az első magyar nyelvű versről Horváth János irodalomtörténész. A magyar nyelvű költészet kezdetén a nagypéntek fájdalmát idéző Ómagyar Mária-siralom áll. Illő hát, hogy a mai napon felidézzük ezt a becses nyelvemlékünket.
A költemény létéről 1923-ban szerzett tudomást a világ, amikor Gragger Róbert közzétette a Leuveni Egyetemi Könyvtár tulajdonában lévő kódex magyar szövegeit. Az ún. Leuveni kódexet a magyar állam 1923 óta meg akarta vásárolni, a több évtizedes igyekezet végül 1982-ben sikerrel járt.
Az Ómagyar Mária-siralom lejegyzésére a 13. század végén került sor, ami nem azt jelenti, hogy a költemény ekkor keletkezett, hiszen a verset jóval a megszületése után is bemásolhatták a kódexbe. Nyelvészeti vizsgálatok alapján ma a 13. század derekára datálják a vers születését.
Az Ómagyar Mária-siralom latin minta alapján készült, de mégsem tekinthető egyszerű fordításnak: a magyar vers szabadon kezeli a latin mintát, tehát önálló költeményről beszélhetünk.
Az Ómagyar Mária-siralom lírai helyzete: Máriának, Isten anyjának fájdalma Krisztus szenvedése láttán. Horváth János írja a versről: „Bágyadt féleszmélet állapotából három ízben tör fel benne megújuló erővel az anyai fájdalom jajszava, mindannyiszor más-más fordulattal keresve utat, amelyen megnyilatkozhassék s élő lényt, ki könyörüljön rajta és fián, mígnem a szemlélet ismételten felizgató hatása alatt az irgalomért kiáltás kitöréséig emelkedik.”
Az Ómagyar Mária-siralom mai átiratban:
Volék sirolm tudotlon.
Sirolmol sepedik,
Búol oszuk, epedek.
Választ világumtuul –
Zsidou, fiadumtuul,
Ézes ürümemtüül.
Ó én ézes urodum,
Eggyen igy fiodum!
Sirou anyát teküncsed,
Búabeleül kinyuhhad!
Szemem künyüel fárad.
Te vérüd hullottya
Én junhum olélottya.
Világ világa,
Virágnak virága!
Keserüen kinzatul,
Vos szegekkel veretül.
Uh nekem, én fiom,
Ézes mézüül!
Szegényül szépségüd,
Virüd hioll vizeül.
Sirolmom, fuhászatum –
Tertetik kiül
Én junhumnak bel bua,
Ki sumha nim hiül.
Végy halál engümet,
Eggyedüm íllyen,
Maraggyun urodum,
Kit világ féllyen!
Ó igaz Simeonnok
Bezzeg szovo ére;
Én érzem ez bútürűt,
Kit níha egíre.
Tüüled válnum,
De nüm valállal,
Hul igy kinzassál,
Fiom, halállal.
Zsidou, mit tész,
Türvéntelen,
Fiom mert hol
Biüntelen.
Fugva, husztuzva,
Üklelve, ketve
Ülüd.
Kegyüggyetük fiomnok,
Ne légy kegyülm mogomnok,
Ovogy halál kináal,
Anyát ézes fiáal
Egyembelű üllyétük!
Az Ómagyar Mária-siralom mai értelmezés szerint:
Valék siralom-tudatlan.
Siralomtól süppedek,
Bútol aszok, epedek.
Választ világomtól –
Zsidó, fiacskámtól,
Édes örömemtől.
Ó én édes uracskám,
Egyetlenegy fiacskám!
Síró anyát tekintsed,
Bújából kinyujtsad (kihúzzad)!
Szemem könnytől árad,
Én keblem bútól fárad.
Te véred hullása
Én keblem alélása.
Világ világa,
Virágnak virága!
Keservesen kínzatol,
Vas szegekkel veretel.
Ó, nekem, én fiam,
Édes, mint méz! (Édesb méznél?)
Szegényül (szégyenül?) szépséged,
Véred ürül (patakzik) vízként.
Siralmam, fohászkodásom –
(ezekkel) Terjed (mutatkozik) kívül
Én keblemnek belső búja,
Mi soha nem hűl (enyhül).
Végy, halál, engemet,
Egyetlenem éljen,
Maradjon uracskám,
Kit világ féljen!
Ó, igaz Simeonnak
Biztos szava ére (beteljesedett);
Én érzem e bú-tőrt,
Mit hajdan ígére.
Elválnám tőled,
De ne volna,
Hogy így kínzatol,
Fiam, halálra.
Zsidó, mit téssz,
Törvénytelen,
Mert fiam hal
Bűntelen.
Fogva, huzogatva,
Öklelve, kötve
Ölöd.
Kegyelmezzetek fiamnak,
Ne legyen kegyelem magamnak,
Avagy halál kínjával,
Anyát édes fiával
Egyetemben öljétek!
Falusy Márton – Hunhír.info