Nézem, vajon mivel köszönti az ünnepet a mazsihisz nevű képződmény honlapja? Nem fogják elhinni: a Nemzeti dalt olvashatjuk – héberül. Petőfi Sándor és a héberség eme kapcsolatáról eszembe jutott Illyés Gyula legendás könyvének egyik részlete. A Petőfi című mű a Nyugat Könyvkiadónál látott napvilágot 1936-ban, s Illyés egyik legsikeresebb könyve lett: az elmúlt évtizedekben sok-sok példányban újra s újra megjelent (1945 után természetesen „átdolgozott” kiadásban). Illyés a könyv 20. fejezetében elmeséli, hogy a forradalom utáni napokban egy rabbi hogyan próbálta lefizetni a költőt…
A történet színhelye Petőfi és felesége Lövész utcai lakása. Egy szép napon a fiatal párt fölkeresi Júlia egyik rokona, Bathó Ignác jászladányi főjegyző. Bathó sógor „jókora füleskosár” társaságában érkezik, a sok ennivalót azonban úgy kell eldugni a konyhában, hogy a költő észre ne vegye. Petőfi ugyanis „nem fogad el senkitől semmit”. Ilyen puritán ember ő.
A férfiak beszélgetnek, majd Júlia azzal a hírrel nyit be a szobába, hogy „valami rabbinus” akar beszélni a költővel. Petőfi készen áll arra, hogy fogadja a hívatlan vendéget, majd „halk kopogás után középtermetű, hosszú fekete szakállas, szép külsejű férfi lépett be, díszes papi öltönyben”. S most adjuk át a szót Illyés Gyulának:
„Júlia a sógorral a másik szobába vonult. – Te Juli, mit akarhat ez a rabbinus… – susogta Bathó. Júlia csendet intett: – Itt az ajtónál kihallgathatjuk. – De nem kellett nagyon fülelni, a beszéd odaát elég hangosan folyt, kivált a vége felé.
A rabbinus arra kérte a költőt, mondjon a Múzeum előtt védbeszédet a zsidók érdekében. A költő nem zárkózott el, bár maga helyett inkább Vasvárit ajánlaná…. A rabbinus ekkor egy csomó aranyat tett az asztalra: a fáradozásáért.
– Tegye el ön a pénzét….. Én jutalmat soha senkitől nem szoktam elfogadni. Hazafias kötelességemet teljesítem mindenki irányában, jutalom nélkül is…. Figyelmeztetem, Vasvárit ne merészelje megkísérteni, mert bizonyos vagyok benne, hogy ő majd más módon utasítja vissza az alamizsnát.
A rabbi erre összeszedte a pénzt. A költő feldúlt arccal, szikrázó szemekkel lépett a másik szobába.
– Mért nem kísérted ki? – kérdezte ártatlan arccal a sógor. A költő elmondta a jelenetet. – Szerencséje, hogy rögtön meghunyászkodott, mert az ablakon dobtam volna ki aranyostul! – mondta s a visszafojtott harag e szavaknál még sápadtabbá tette halvány arcát, egész lényén ideges rángatózást idézett elő. – Lásd sógor, – tette hozzá a fájdalomtól keserű hangon, – ilyen sors jutott a szegény magyar íróknak!…. Pedig, barátom, csak tengődöm, alig tudok megélni.” (Illyés Gyula: Petőfi. Bp., 1936. Nyugat, 278-279. o.)
Illyés a fenti történet forrását is megjelöli: „A történet hiteles. Minden mozzanata megtalálható a Koszorú 1884. évfolyamában, a 158. oldalon.” Azt persze nem tudja meg az olvasó, miért kellett volna „védbeszédet” tartani „a zsidók érdekében”. Talán már akkor készülődött az ún. „holocaust”?
A szegény, tengődő költő és az aranyakkal kibélelt zsebű rabbinus fenti története persze nem mindenkinek tetszett: Illyés könyvének 1949-es, „rövidített, népi kiadásából” például nemcsak ez a rész, hanem a költő 1947-es széphalmi látogatásáról szóló néhány sor is kimaradt. Széphalmon ugyanis Petőfi Sándortól „a nemzet kap egypár éles szót csak azért, mert a szobában, ahol egykor Kazinczy élt, most egy zsidó bérlő lakik” (Illyés: i.m. 214. o.) Hát Sándorunk sem rajongott oly nagyon a héberségért…
Én azért sajnálom, hogy a költő nem hajította ki az ablakon azt a rabbinust. A forradalom és szabadságharc krónikája pompás mozzanattal lett volna gazdagabb: egy röpülő rabbinus történetével…
Falusy Márton – Hunhír.info
