Minap még Tarr Béla németországi nyilatkozatával foglalkozott a hazai sajtó, aztán a filmrendező elhatárolódott önmagától, illetve attól, ahogy a berlini Tagesspiegel idézte a szavait. Mert Tarr szerint ő nem azt mondta, ami az interjúban olvasható. Egy héttel ezelőtt egy másik német lap Kocsis Zoltán zongoraművésszel, a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatójával közölt rövid interjút. Ez viszont idehaza nem lett vezető hír. Ráadásul Kocsis nem is határolódott el saját szavaitól.
Megszoktuk már, hogy az utóbbi hetekben bizonyos magyarországi „értelmiségiek”, „művészek” időről-időre nyilatkoznak valamelyik külhoni – többnyire német – lapnak, s leginkább a hazánkban tomboló antiszemitizmusról, kirekesztésről hazudoznak. Február 15-én a Süddeutsche Zeitung rövid beszélgetést közölt Kocsis Zoltánnal, aki a zenekarral németországi turnén vesz részt.
Érdekes – de nem meglepő -, hogy a riporter minden kérdése politikai természetű. Mintha nem egy zongoraművész-karmesterrel beszélgetne. Köztudott, hogy politikai ügyekben Kocsis nem szokott megnyilatkozni, ebben az esetben is jól állta a sarat. Ami annyit jelent: nem volt hajlandó egyetlen szóval sem gyalázni saját hazáját. Sőt.
A riporter a magyar kultúrában észlelhető „negatív hatásokról” kérdezte Kocsist, s szóba hozta az operaházi fejleményeket, Fischer Ádám lemondását. Tudjuk, Fischer Ádám azóta külföldön és idehaza szidalmazza a hazai közállapotokat, antiszemitizmusról, homofóbiáról locsog – egyszóval őzsidósága igencsak sértett ember. Kocsis Zoltán így kommentálta Fischer Ádám operaházi ügyét és az azt követő „szereplését”:
„Úgy tudom, azt mondták neki: ’Ádám, bármit dirigálhatsz – bármikor, bármelyik darabot, bármilyen énekesekkel.’ És aztán történt, ami történt – ő távozott. Pontosan ugyanezt éltem át vele 1997-1999 között, amikor állandó vendégkarmesterünk volt. Egyre többet akart dirigálni. ’Ádám, nekünk 18 koncertünk van egy évadban, nem dirigálhatsz tizet. Rendben?’ – ’Rendben.’ – Aztán a rákövetkező évben újra kezdte: ’Többet akarok vezényelni, tizet vagy tizenkettőt egy évadban.’ Egy idő után elment a menedzserhez, és felmondott. Néhány héttel később széltében-hosszában arról beszélt a bel- és külföldi sajtóban, hogy én kidobtam. Senki nem dobta ki! Ennél is rosszabb, amit a Weltnek és az Opernweltnek nyilatkozott: hogy a magyarok műveletlenek és nem beszélnek idegen nyelveket. Ezt én mint magyar polgár a leghatározottabban visszautasítom.”
Szóval Fischer Ádám igen mohó. Az volt és az is maradt. Ráadásul hazudozó is, amint ezt Kocsis személyes története is jól megvilágítja. Kocsis szavai azért fontosak, mert az ő neve világszerte – így Németországban is – jól cseng. Elég, ha összevetjük Kocsis és Fischer diszkográfiáját. Utóbbit – finoman szólva – nem halmozták el ajánlatokkal a lemezkiadók…
A riporter persze nem hagyta annyiban Kocsis szavait. Felidézte, hogy Fischer Ádám Schiff Andrással közösen petíciót adott át Brüsszelben – hazánk ellen. Kocsis Zoltán így reagált erre:
„Igen, hallottam róla. És azt kell mondanom: hogy megállapítsuk és hitelt érdemlően bizonyítsuk, mi is történik Magyarországon, ahhoz Magyarországon kell élni. Én nem hiszem, hogy tényleg szörnyű dolgok történnek. Egy példa: ugyebár sokat vitatkoznak a sajtótörvényről, de ha felütöm például a baloldali beállítottságú Népszabadságot, nem látok változást. A cikkek, a hangvétel – minden olyan, mint tavaly vagy tavalyelőtt.”
Kocsis válasza világos. Föl kell csak ütni a Népszabadságot és a többi baloldali lapot. Hol van itt cenzúra? A német riporter azonban nem adta fel, valamit azért csak ki akart csikarni Kocsisból – de nem sikerült. A német firkász ismét szóba hozta a Fischer-Schiff páros petícióját, amelyben antiszemitizmusról, homofóbiáról olvashatunk. Kocsis nem rémült meg, nagyon szellemes választ adott:
„Az én zenekaromban tizenegy zsidó és tizenegy roma származású muzsikus dolgozik. Amíg nem mondja nekem valaki, hogy bocsássam el őket, nem hiszek el ilyesmiket.”
Kocsis válaszát olvasva először megrémültem: mi lesz ennek a következménye. Hiszen megmondta, pontosan hány zsidó és cigány muzsikus van a zenekarban, ez pedig egy ballib – zsidó és nem zsidó – „értelmiségi” szerint már önmagában is borzalmas, hiszen Kocsis nyilvántartást vezet zenészei származásáról! De olvasva az elmúlt napok cikkeit, tévedtem: ha jól látom, egyedül Várkonyi Tibor tette szóvá Kocsis zsidó- és cigányszámolását a Népszavában. De erről majd később.
A német riporter Kocsis válaszait vélhetően már nem bírta idegekkel. Feltette hát neki a kérdést: mit gondoljunk azokról az aggodalmakról, amelyeket Fischerék a petíciójukban megfogalmaztak? Kocsis Zoltán erre is megadta a helyes választ. Íme:
„Csak ismételni tudom magam: a legtöbb művész nem él Magyarországon. Schiff András például Firenzében él. Nem tartom túl elegánsnak, hogy egy külföldi újsághoz megy panaszkodni. Ha gondom van a kormánnyal, odamegyek, és ott helyben, nekik panaszkodom. Az aktuális kormány kedveli Andrást, ez a kormány nem ördögökből áll. A külföldi sajtóban ördöginek látszik, de nem az, ez egy abszolút demokratikus kormány. Nem igaz, hogy a többség fél, senki nem fél.”
Igen, nem elegáns dolog a külföldi sajtóban gyalázni Magyarországot. Ezt nem értik a Fischer-félék. Ahogy azt sem, amit a Kocsis-idézet végén olvasunk. Mert tényleg nem igaz, hogy Magyarországon a többség fél. Én legalábbis még nem találkoztam olyan magyar honpolgárral, aki rettegésben tölti napjait, annyira fél az Orbán-kormánytól.
Mint fentebb már jeleztem, a Népszavában a jó öreg Várkonyi Tibor reagált Kocsis Zoltán szavaira. Rövid publicisztikájának csak egyetlen részletét emelem ki.
„Az interjúvoló hölgy azt is megkérdezte, mi Kocsis Zoltán véleménye arról, van-e antiszemitizmus Magyarországon? Ha a karmester tagadta volna, igaza van: ilyen tényleg nincs, de a politikában észlelhetők nyugtalanító durva jelenségek. De a művész a hozzá nem illő különös változatot választotta. Cáfolatként szám szerint sorolta, hány zsidó és hány cigány muzsikus játszik a zenekarában. Az ilyen ’precizitásra’ szokták azt mondani, valamire vallanak. Ha egy zenekar meghirdetett posztjára művész jelentkezik, a karmester csak arra kíváncsi, mestere-e hangszerének, bele tud-e simulni az együttesbe, de semmiképpen sem vallását és származását tartja nyilván.”
A kommunista eszme szolgálatában eltöltött szorgos évtizedek után Várkonyi Tibor az antiszemitizmus elleni harc egyik hazai élharcosává vedlett. Nem véletlen tehát, hogy beleköt Kocsis Zoltánba – igaz, meglehetősen finoman, szinte barátian. Hisz Kocsis Zoltán mégiscsak nagy név, nem olyan könnyű őt kikezdeni. Várkonyi szerint a Kocsis-féle precizitásra mondják, „valamire vallanak”. Hogy a többes szám használata jelen esetben helyes-e vagy sem, annak eldöntését a kedves Olvasóra bízom. Az azonban tény: Várkonyi szavai valamire vallanak. Például arra, hogy különös fogalmai vannak egy zenekar mindennapi életéről. Azt például el sem tudja képzelni, hogy a zenekar vezetője és tagjai hosszú évek óta együtt dolgoznak, s ebben a zárt körben szinte mindenki mindent tud a másikról. Mert az emberek – köztük a zenészek – beszélgetni is szoktak, bármily meglepő ez a hír Várkonyi Tibor számára. S bizony adódik olyan alkalom, hogy ki-ki elmeséli, felmenői honnan származnak. Ez olyan elképzelhetetlen Várkonyi számára? Szerinte már az is bűn, ha például tudom, hogy környezetemben – például a házban, ahol lakom -, hány zsidó és cigány lakik. Érti ezt valaki? Mellesleg Várkonyi biztos lehet abban, hogy a Nemzeti Filharmonikusok tagjait nem faji és/vagy vallási alapon verbuválják. Ha ugyanis így lenne, már erről zengedezne a külhoni sajtó. Meg persze a senki által nem olvasott Népszava.
Várkonyi Tibor szavait azonban más okból idéztem. Az öreg bolsevik azt állítja, hogy Magyarországon tényleg nincs antiszemitizmus. Várkonyi úgy fogalmaz: ha Kocsis tagadta volna a riporteri kérdésben említett hazai antiszemitizmust, akkor „igaza van: ilyen tényleg nincs”, bár a politikában vannak nyugtalanító jelenségek. Mi történt a Népszava szerkesztőségében? Nem oly rég olvastam a Mazsihisz honlapján, hogy újra és újra erősödik hazánkban az antiszemitizmus. A Síp utcában tehát nem az a kérdés, hogy van-e antiszemitizmus, hanem hogy annak milyen az „erősségi foka”. Most pedig a közismerten zsidó Várkonyi Tibor azt állítja, ilyesmi nincs. Igaza van, jó volt ezt éppen tőle olvasni. Ettől persze még nem kell rajongani Várkonyiért. Én sem teszem.
De hogy is keveredtem ide? Persze, a Kocsis-interjú. Tehát csak annyit szerettem volna mondani, hogy Kocsis egy héttel ezelőtti rövid nyilatkozata nagyon fontos esemény. A fischerek, schiffek rágalmazó nyilatkozatai után végre egy magyar művész is megszólalt a Magyarországra szórt rágalmak ügyében. Végtére is Magyarország a magyaroké, nemde?
Falusy Márton – Hunhír.info
