Meggyőződésem, hogy Ságvári-emléktábla soha nem kerül az LB épületének a falára. Ezért javaslom a zavaros agyú szerzőnek, tapétázza ki hálószobáját Ságvári Endre arcképével, gyújtson gyertyát minden nap, s „holocaustozzon”, „hungaristázzon” csak nyugodtan, kitartással a négy, Ságvárival tapétázott fal között. A nyilvánosságot viszont inkább kerülje, mert előbb-utóbb zárt osztályon találja magát. Ott viszont – minő szerencse – nem lóg Ságvári-kép a falakon.
Emléktáblát Ságvárinak!
Ezzel a címmel közölte a Népszava című sajtótermék Donáth Ferenc levelét, amelynek címzettje: Baka András, a Legfelsőbb Bíróság elnöke. S hogy hol kellene elhelyezni a kívánt emléktáblát? Természetesen a Legfelsőbb Bíróság épületének a falán – írja a derék Ságvári-rajongó. Nézzük hát, mi mindenről csacsog a mi Donáthnunk, aki neve mellé a titulusát is odabiggyesztette: „a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezet Elnöke”.
Mielőtt a levél torz állításait mérlegre tenném, illendő a szerző édesapjáról néhány szót szólni. Donáth Ferenc (1913-1986) a huszadik századi magyar történelem ismert személyisége. 1945 előtt az illegális kommunista mozgalom egyik vezetője, a háború után a kommunista pártban különböző fontos tisztségeket töltött be, de az ötvenes évek elején koholt vádak alapján elítélték. 1956-ban döntő szerepe volt abban, hogy Nagy Imre kormánya a forradalom mellé állt, ezért a kádári megtorlás őt is elérte: a Nagy Imre és társai elleni per II. rendű vádlottjaként 12 évet kapott. A kommunista diktatúra idején tehát kétszer is rács mögé került. Élete utolsó éveiben az ébredező ellenzéki csoportosulások összefogásán munkálkodott. Hogy a későbbi SZDSZ és MDF meghatározó személyiségei egy asztalhoz ültek a nyolcvanas évek derekán – Donáth Ferencnek köszönhető. Halála után a „népi” és „urbánus” szárny viszonya elmérgesedett, ennek a folyamatnak az eredménye ma már közismert. Egy biztos: a pályáját kommunistaként kezdő, egész életében elsősorban agrárkérdésekkel foglalkozó, közismerten „népi” vonzódású Donáth soha nem lépett volna be a liberális pártba. Ahogy az MSZP-be se. Donáth Ferenc maga volt a népi-nemzeti elkötelezettségű baloldal. Ilyen párt pedig nem létezik Magyarországon.
A forradalom évében született Donáth legkisebb fia, aki örökölte az apa keresztnevét. Ez az ifjabb Donáth Ferenc az utóbbi években sűrűn hallatta a hangját. Talán úgy gondolta, ilyen családi névvel illő apja nyomdokaiba lépni. Nem sikerült. A fájától messze eső alma klasszikus esete az övé. A családi és keresztnevet kéretlen ajándékként megörökölte – apja eszét azonban nem.
S most nézzük, mit firkált össze ez az ifjabb Donáth „Emléktáblát Ságvárinak!” című írományában. A Baka Andrásnak címzett levél „időszerűségét” az adta, hogy 66 éve halt meg Ságvári Endre, akit a kommunista érában a magyar ifjúság példaképeként emlegettek. Köztudott, hogy az illegális kommunistaként tengődő Ságvári 1944. július 27-én a Budakeszi úton lévő Nagy cukrászdában pisztollyal fogadta a letartóztatására érkező nyomozókat: a tűzpárbajban nemcsak Ságvári, hanem egy rendőr is életét vesztette. Később a kommunista történetírás Ságváriból mártírt faragott, ő lett az ifjú, tetterős antifasiszta hős. Az ún. „rendszerváltozás” után Ságvári Endréről természetesen már senki nem beszélt, hiszen az egész kommunista mozgalom – vele együtt – a történelem szemétdombjára került.
Időközben azt is megtudta a közvélemény, hogy az 1944. július 27-én lezajlott tűzpárbaj egyik sérültjét 15 évvel később, 1959-ben halálra ítélte a kádári bíróság. Kristóf László csendőrnyomozóról van szó. Ő nem lőtt Ságvárira, éppen fordítva történt: a kommunista ifjonc sebesítette meg Kristófot a combján. Az egykori csendőrt 1958-ban letartóztatták, bíróság elé állították (többek között Ságvári Endre megölésének hamis vádjával), s koncepciós perben halálra ítélték.
A törvénytelenül elítélt és kivégzett egykori csendőr testvére 2005-ben a Legfelsőbb Bírósághoz fordult, s kérte Kristóf László rehabilitálását. A bírósági eljárásban a család jogi képviseletét a Nemzeti Jogvédő Alapítvány nevében dr. Zétényi Zsolt látta el.
2006. március 6-án megszületett a Legfelsőbb Bíróság Bfv.X.1.185/2005/7. számú ítélete, amely rehabilitálta Kristóf Lászlót. S ekkor előbújtak az addig rejtőzködő Ságvári-hívek. Jajongtak, visongtak, rikácsoltak a fasizmus és egyéb izmusok terjedéséről, egyszóval a szokásos hangfekvésben zengett a csatornaszagú, nagy antifasiszta kórus. Az akkori rikácsolást folytatja most ifjabb Donáth.
Jellemző, hogy szerzőnk már írásának az elején hazudik. Méghozzá „szaftosat”. Azt állítja, hogy „az LB 2006-ban elmarasztalta Ságvári Endrét”. Cáfolatul idézem az LB ítéletének utolsó bekezdését:
„Az ügy sajátosságaira tekintettel le kell szögezni: a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálata kizárólag a büntetőjogi megítélésre terjed ki és semmiben sem érintette az elbírálás tárgyát képező események történelmi, politikai értékelését. Ságvári Endre személyiségének, történelmi szerepének vizsgálata illetve méltatása nem a bíróságra, hanem a történészekre tartozik.”
Donáth tehát hazugsággal indítja irományát, majd azt kéri az LB elnökétől, hogy a Markó utcában, az LB épületének falán „állítsák fel a jogász Ságvári Endre emléktábláját”. Ez nem is annyira kérés, hiszen az idézett szöveg után felkiáltójel szerepel. Aztán így folytatja a szerző: „E nélkül ugyanis felmerülhet a gyanú: nem pont egyenes szándéka szerint adott lökést a magyar jogász elit a hungaristáknak a Ságvári Endre rovására rendezett (Kristóf László) üggyel?” Szóval a hungaristák ott lapulnak a jogászok, például a kiváló dr. Zétényi Zsolt mögött.
Donáth zavaros írásának egyik legabszurdabb állítása következik: a szerző azt igyekszik bizonyítani, hogy Ságvári Endre fegyverhasználata jogos volt. Donáth szerint Németországban törvényben mondták ki, hogy „azok a cselekmények, amelyek a nácizmus és a militarizmus ellen irányultak, nem büntethetőek”. Mi köze ennek Ságvári Endre történetéhez? Ez a – cukrászdában lebzselő – kommunista két nyomozót megsebesített, egy rendőrt megölt, majd az egyik sebesült nyomozó halálos lövést adott le a menekülő Ságvárira. Hol van ebben a történetben a nácizmus és a militarizmus ellen irányuló cselekmény? Ságvári meggyilkolt egy ártatlan embert, majd a szintén megsebesített Cselényi Antal nyomozó halálos lövést adott le a menekülő gyilkosra. Ennyi a történet lényege.
Nézzük az elmebeteg „gondolatmenet” folytatását. Donáth a 2006-os rehabilitáló ítéletet azért kifogásolja, mert az LB – idézem az ítélet szövegét – „az emberek törvénytelen kivégzése által elkövetett háborús bűntett miatt emelt vád alól” felmentette Kristófot, továbbá „az emberek törvénytelen megkínzása által elkövetett háborús bűntettként értékelt cselekményeket 4 rendbeli hivatali hatalommal visszaélés bűntettének” minősítette, s ezért a büntetőeljárást ez utóbbi cselekmények tárgyában megszüntette. Hogy miért szüntette meg? Azért mert a hivatali visszaélés büntette elévült (az elévülési idő öt év volt, tehát már 1949-ben sem lehetett volna felelősségre vonni az 1959-ben többek között emiatt elítélt és kivégzett Kristóf Lászlót).
Donáth azonban úgy gondolja, igenis háborús bűntettet követett el Kristóf László. Ennek bizonyítására – ne tessék röhögni, ez nem vicc – előhúzza az ún. „holocaust”-kártyát. Mert Ságvári Endre – ki ne tudná – éppenséggel zsidó volt, tehát ő is az ún. „holocaust” áldozata. Az olvasót kímélendő kissé rövidítve idézem az elmebeteg (s olykor magyartalanra sikeredett) okfejtést:
„Mi azóta is kérdezzük, mi volt a magyar Holokauszt jogi meghatározása? Tény, a német megszállás után nyíltan a behódolt magyar kormányszervek, mint ellenséget kezelték a zsidó származásúakat, a politikai ellenzéket, és velük szemben kíméletlenül jártak el tekintet nélkül magatartásukra, korukra, nemükre, fegyvertelenségükre, egészségi állapotukra. A német megszállókat támogató fegyveres testületek rátámadtak a lakosságra és kiszemelt ellenfeleik között mészárlással egyenértékű deportálást hajtottak végre. /…/ Felmerülhet a kérdés: nem pont azért szúrja Ságvári Endre története némelyek szemét, mert egy magyar ember a 400 ezer meggyilkolt polgártárs közül felvette a harcot, és ezzel a tettel megmutatta a magyar Holokauszt jogértelmezésének tartalmát?”
Briliáns okfejtés, ugye? Először is: ilyen jelzős szerkezet, hogy „magyar Holokauszt” – nem létezik. Legfeljebb Donáth agyában. Másodszor: Ságvári Endrét azért körözték, mert kommunista volt, erre a jogalapot az 1921. évi III. tc. adta. Ságvári Endrét nem azért akarták letartóztatni, mert zsidó volt, hanem azért, mert illegális tevékenysége törvénybe ütközött. Harmadszor: Donáth Ferenc „400 ezer meggyilkolt polgártárs”-ról beszél, holott hivatalosan 600 ezer magyarországi zsidó áldozatról szokás beszélni. Donáthunk tehát „jelentéktelen színben” tünteti fel a német nemzeti szocialista rendszer bűneit (hogy a törvény meghatározását idézzem). Ne jelentsük fel?
Donáth még egy lépéssel továbbmegy. Azt állítja, hogy az 1921. évi III. tc. alapján nem járhattak el Ságvári Endre ellen 1944-ben, hiszen akkor „nem volt Magyarországon KMP, nem volt a KOMINTERN-nek magyar tagszervezete”. Micsoda zagyvaság! 1943-ban a Komintern megszűnt, márpedig ami megszűnt, annak tagszervezete sem lehetett. Az igaz, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja névleg megszűnt, miután a Kominternt feloszlatták, de helyette létrejött a Békepárt, amely a kommunista párt fedőszerveként működött, s egyik vezetője éppen a cikkíró édesapja volt. Ezt ne tudná ifjabb Donáth Ferenc? Nem mesélt róla az édesapja?
De hát mi a legfőbb baj Donáth szerint az LB ítéletével? Az, hogy „az antifasiszta ellenállás delegitimációját mondta ki”. Ez is marhaság: semmiféle történeti-politikai érv nem szerepel az LB ítéletében, el kell csak olvasni a 13 oldalas szöveget (meglelhető a www.nja.hu honlapon a „Kristóf László jogi rehabilitációja” linkre kattintva az ügy anyagai között). Donáth így folytatja tört magyarságú, zavaros „gondolatmenetét”:
„Az antifasiszta ellenállás elítélése a Magyar Köztársaság legitimációját kezdte ki. A Magyar Köztársaság alapító erejű konszenzusának megtörését kifogásoljuk. Ha a legfelsőbb bírói elit szembefordult a magyar köztársaság kohéziójával, hogyan hathatott 2006 őszén ez az egyébként elégedetlen emberekre? A televízió ostromát közel egymillió magyarországi néző látta élőben. Közismert tény, hogy az ostromlók tettei, szavai és jelképei egyértelművé tették, hogy hangadó többségük hungarista ideológiáját (sic!)! Ezen eszmeiség mentén nyerhettek bátorítást az antifasiszta ellenállás elítéléséből. Kialakulhatott egy ki nem mondott közérzet a Magyar Köztársaság legitimációjának kikezdésére vonatkozóan.
Felmerül néhányunkban a kérdés: a jogászi elit egyoldalú historizálása nem vált-e aktuálpolitizálássá?”
Ez a – magyar nyelvet kerékbe törő – szövegrészlet azt állítja, hogy a Kristóf Lászlót rehabilitáló ítélet „bátorította” az állítólagos „hungaristákat”, akik a televízió ostromához bizonyára ebből az ítéletből merítettek erőt, sőt kitartást.
Mielőtt a donáthi zagyvaságok végére érünk, foglaljuk össze az eddigi „gondolatmenet” leglényegesebb pontjait.
1./ Az LB Kristóf Lászlót rehabilitáló ítélete a „hungaristáknak” adott lökést.
2./ Az illegális kommunista Ságvári Endre jogosan lövöldözött, jogosan gyilkolt meg egy rendőr őrmestert (aki egyébként gépkocsivezetőként szolgált). A lövöldöző Ságvári Endre menekülés közben való lelövése azonban háborús bűncselekmény, hiszen Ságvári zsidó volt, tehát – eo ipso – ő is az ún. „holocaust” áldozata.
3./ A gyilkos Ságvári Endre antifasiszta hős, az ő „rovására folytatott” (?!) rehabilitációs eljárással az LB az antifasiszta ellenállást delegitimálta.
4./ A 3./ pontból „logikusan” következik, hogy „az antifasiszta ellenállás elítéléséből” (vagyis az LB rehabilitáló ítéletéből) bátorítást nyertek az állítólagos „hungaristák”, akik nem is sokáig késlekedtek, mert – kialakulván bennük „egy ki nem mondott közérzet” – rögvest a tévé székházához masíroztak, s elkezdték ostromló tevékenységüket „a Magyar Köztársaság legitimációjának kikezdésére vonatkozóan”.
5./ A fentiek alapján Donáth Ferencben és eszmetársaiban felmerül a kérdés: a jogászi elit historizálása nem vált-e aktuálpolitizálássá?
Bizonyára sejti már a kedves Olvasó, mi lesz a hatodik pont. A donáthi írás végén – a sok-sok kacskaringó, ökörség után – Gyurcsány Ferencbe botlunk. A szerző szerint a tévéostrom után indult eljárások máig sem fejeződtek be, ráadásul a lezárt ügyekben túl enyhe ítéletek születtek, amiből „logikusan” következik az a kérdés: mindez „nem vezetett-e oda, hogy az ügyészségi és a bírósági elit készséget mutasson politikai koncepcióknak és elvárásoknak megfelelő büntető eljárások lefolytatására Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, Dávid Ibolya igazságügyi miniszter, Herényi Károly miniszter, stb. politikusok ellen?” Szóval az emdéefes zsúrfiú, Herényi Károly is miniszter volt valamikor. Bizonyára átaludtam a minisztersége idejét, mert nem emlékszem, milyen tárcát irányított…
Ságvári Endrétől és Donáth által szorgalmazott emléktáblájától eljutottunk hát Gyurcsányig, Dávidig, Herényiig. Kedves Donáth Ferenc, „ez jó mulatság, férfi munka volt”! Ennyi ökörséget egyetlen írásba sűrítve talán soha nem olvastam! Köszönet érte, régen röhögtem már ennyit.
Donáth szerint „Ságvári Endre harcának példája mutatja, hogy a legszélsőségesebb viszonyok mellett is lehet az ember szabad”, majd az LB elnökéhez fordulva ezzel zárja írását: „javasoljuk jogász Ságvári Endre emléktáblájának felállítását, és kérjük, tagadják meg politikai perek iránti igények kielégítését!” A jövőbeni kielégítés és kielégülés elleni felhívással zárul tehát Donáth mester szövege. Hogy mindennek mi köze van Ságvárihoz, vagy a törvénytelenül kivégzett Kristóf Lászlóhoz? Semmi.
Zárásul néhány megjegyzés Kristóf László ügyéhez. Nem tisztem megvédeni a Legfelsőbb Bíróságot, de Donáth hazudozásait nem hagyhatom szó nélkül. Az LB kifogásolt ítélete nem „historizált”. Nem mondott ítéletet Ságvári Endréről, nem az ő „rovására” született a rehabilitáló ítélet. Az LB semmit nem „delegitimált”, ítéletével semmiféle „hungarista” és egyéb „ista” csoportozatokat nem bátorított. Mindez rágalom.
Donáth Ferenc viszont súlyos hibát – bűnt? – követett el. Írásában legitimálta a Kádár-rezsimet, annak megtorló gépezetét. Donáth legitimálta a gyilkosokat, a koncepciós perek kiagyalóit, a törvénytelenségek „megálmodóit” és a készséges végrehajtókat. A Kristóf László elleni 1959-es per ugyanis törvénysértő volt. Kristóf László csendőr őrmester ellen koncepciós eljárás zajlott 1959-ben, és akkoriban bizony akadt bíró, aki kielégítette a „politikai perek iránti igények”-et. Érdekes módon ez a mi Donáthunkat nem zavarja. Ő azon háborodik fel, hogy egy koncepciós perben halálra ítélt és kivégzett embert az LB rehabilitált. Kristóf László csendőr őrmester nem követett el háborús bűntettet. Kristóf László nem ölt. Ságvári Endrére egyetlen lövést sem adott le. Ságvári Endre viszont gyilkolt, sőt Kristófot is megsebesítette. Kristóf egyéb cselekményei pedig már rég elévültek, amikor a kádári megtorló gépezet akasztófára juttatta.
Donáthot a tények nem érdeklik. Ő Ságváriért rajong. Hogy miért? Mert Ságvári zsidó volt. Donáth szerint ő is az ún. „holocaust” egyik áldozata, aki „felvette a harcot”. Ijesztő, hogy a mai Magyarországon ilyen beteg „gondolatok” teret kaphatnak.
Szegény idősebb Donáth Ferenc! Ő most bizonyára forog a sírjában. Talán soha nem gondolta, hogy zavaros aggyal megáldott fiacskája egykor a kádári megtorlás mellett tör majd lándzsát. Mert az ifjabb Donáth, a Nagy Imre Társaság akármicsodája most ezt tette. Szégyen, szégyen, szégyen.
Meggyőződésem, hogy Ságvári-emléktábla soha nem kerül az LB épületének a falára. Ezért javaslom a zavaros agyú szerzőnek, tapétázza ki hálószobáját Ságvári Endre arcképével, gyújtson gyertyát minden nap, s „holocaustozzon”, „hungaristázzon” csak nyugodtan, kitartással a négy, Ságvárival tapétázott fal között. A nyilvánosságot viszont inkább kerülje, mert előbb-utóbb zárt osztályon találja magát. Ott viszont – minő szerencse – nem lóg Ságvári-kép a falakon…
Falusy Márton – Hunhír.info
