Egy héttel ezelőtt a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) közölte Johanna Adorján interjúját Kertész Imrével. A Nobel-díjas író újabb megnyilatkozásának a hazai média csekély figyelmet szentelt – nem úgy, mint tavaly novemberben, amikor Kertésztől zengett a magyar sajtó. Az alábbiakban a mostani interjúnak csupán néhány elgondolkodtató részletét ismertetem az olvasókkal.

Ennek az interjúnak az az érdekessége, hogy Johanna Adorján provokatív kérdéseire Kertész Imre többnyire nem válaszolt. Már az első kérdés olvastán is tanácstalan a hazai olvasó. Adorján ugyanis kérdésébe szőve megjegyzi, hogy a tavaly novemberi, nagy vihart kavart – Die Welt-beli – interjút hazánkban a „legnagyobb jobboldali napilap” ezzel a címmel kommentálta: „A zsidó Magyarországot kritizálja”. A „legnagyobb jobboldali napilap” köztudottan a Magyar Nemzet. Tájékozódtam, s ebben a lapban ilyen című írást nem leltem. Biztonság kedvéért a másik „jobboldali napilap”, a Magyar Hírlap lapszámait is átböngésztem – itt sem találtam nyomát az említett írásnak. Nem tudom, honnan merített Johanna Adorján, talán a „legnagyobb jobboldali napilap” tisztázhatná ezt a kérdést. Mert Kertész az idézett címre érdemben nem reagált.
Az interjú felvezető szövegében a következőket olvassuk: „A szélsőjobboldaliak megjelenése katasztrófa Magyarország számára, de ismét el fognak tűnni. Az irodalmi Nobel-díjas Kertész Imre elmagyarázza, hogy zsidó író létére miért él szívesebben Berlinben, mint szülővárosában, Budapesten.”

A német napilap tehát rögtön az interjú elején „zsidó író”-nak nevezi Kertész Imrét. Mi ezzel a baj? Semmi. Illetve mégis van egy kis baj. Kertész Imre ugyanis sokszor elmondta-leírta, hogy semmilyen nemzeti, vallási, faji identitása nincs, tehát sem a magyarsághoz, sem a zsidósághoz nem lehet kötni őt. Húsz évvel ezelőtt így fogalmazott Kertész Imre:

„Nem tűröm, hogy kirekesszenek individualitásomból; nem tűröm, hogy a totalitarizmus börtönévtizedei után akár zsidók, akár nemzsidók ’zsidóságként’ határozzanak meg. /…/ Én nem menekültem és nem is menekülök semmiféle faji-, nemzeti- vagy csoportidentitásokba.”

Kertész arról is sokszor beszélt, hogy nincs semmi köze a zsidó valláshoz. 1991-ben például így nyilatkozott:

„Én nem vagyok vallásos, van hitem, de az egyéni. /…/ Egyébként nekem nincs zsidó tradícióm, a zsidóságot én egy vadonatúj dolognak látom; nekem a Siratófalhoz nincs sok közöm. Nekem egyesegyedül Auschwitzhoz van közöm.”

A fenti idézetek szerint Kertész nem tekinti magát zsidónak – sem faji-etnikai, sem vallási értelemben. A német lap azonban mégis „zsidó író”-nak nevezi, Kertész – tudtommal – mégsem tiltakozott az interjú megjelenése óta eltelt napokban. Időről-időre felparázslott a vita: magyar írónak tekinthető-e Kertész Imre? Ezt az álvitát most végre lezárhatjuk. Mert nemcsak a német lap minősíti zsidó írónak Kertészt. A Nobel-díjas író is így fogalmaz – ellentmondásba keveredve korábbi önmagával (lásd a fenti idézeteket). Részlet a FAZ-ban megjelent interjúból:

„Tegnap vacsorázni voltunk, és ott valaki megkérdezte tőlem, miért él olyan sok magyar író Berlinben. Azt válaszoltam: azért, mert egy zsidó írónak jobb Berlinben élni, mint Budapesten.”

Érdekes válasz. Kertész ugyanis nem a föltett kérdésre válaszolt. A magyar írókra vonatkozott a kérdés, a kertészi válaszban a zsidó írók szerepelnek. Ki érti ezt?

De térjünk vissza a kérdezőhöz, Johanna Adorjánhoz. Ez a hölgyemény arról beszél, hogy idén májusban, a magyar Parlamentben Vona Gábor „a nyilaskeresztesekre emlékeztető mellényt viselt” (!?), a mellényen a nyilaskeresztesek zászlója virított, s senki sem tiltakozott, senki sem hagyta el az üléstermet, amikor Vona „ebben a náci öltözékben tette le az esküt az alkotmányra”. Johannánk összefoglalója persze hülyeség: a mellényen található pajzs (s nem zászló!) az ülésterem falán, az elnöki pulpitus mögött is látható; a nyilasok nem mellényt viseltek, tehát semmilyen mellény nem emlékeztethet rájuk; Johanna egyszer nyilas öltözékről, majd hirtelen váltással náci ruházatról beszél, ami igencsak zagyva agyra vall De mindez nem is érdekes, Johanna Adorján tájékozatlan és buta. Az igazán nagy kérdés: ez az ostobaság miként jelenhetett meg az egyik legnevesebb német napilapban? Nincs a szerkesztőségben egyetlen ember, aki legalább egy kicsit tájékozott a magyar történelemben? Aki nem keveri össze a történelmi pajzsot a nyilas zászlóval? Szomorú jelenség az egykor nagy hírű FAZ bulvárosodása. Semmiben sem különbözik a legolcsóbb szennylaptól.

Kertész Imre azonban érdekes módon nem reagált a nyilasozásra-nácizásra. Elmondta helyette a vacsorán elhangzott kérdés és válasz előbb említett történetét. De Johannánk tovább provokált. Megkérdezte az írót: nem tartja-e nyugtalanítónak, hogy sok-sok magyar autón Nagy-Magyarország matrica látható. Kertész nem az elvárt választ adta. Elmondta, hogy „a magyar történelem soha nem volt vidám”. Elmagyarázta a kérdezőnek, hogy „az ország 1920-ban területének kétharmadát elvesztette, ami nagyon nagy nemzeti trauma”, s erről a traumáról a kommunizmus évtizedei alatt nem lehetett beszélni. Ezt a traumát pedig fel kell dolgozni – amiként a németek is feldolgozták a múltjukat.

Kertész egyébként ebben az interjúban kerülni igyekezett a politikai kérdéseket. Inkább arról beszélt, hogy minden idejét és energiáját utolsó könyvére fordítja, mert számára ma az egyetlen lényeges kérdés: a halál. Kertész persze a mai Magyarországról is véleményt formált, de nem olyan „nyersen”, nem olyan „átpolitizáltan” mint a tavalyi, botrányos interjúban. Elmondta például, ma is találkozik a tévében antiszemita műsorokkal, s példaként az Echo TV-t említette (jó hír ez Széles gazdának, hírneve már Németországban is terjed!) – anélkül, hogy konkrétan megjelölte volna, melyik műsorban és mi volt az antiszemita megnyilvánulás.

Az interjú végén az április választások kapcsán a „szélsőjobboldalról” is beszél Kertész Imre. Nem haragszik a magyar népre azért, mert egy „szélsőjobboldali párt” 17 százaléknyi szavazatot kapott – mondta az író. Felettébb fura kijelentés: ugyan kit érdekel, hogy Kertész kire haragszik, vagy kire nem haragszik? Magánügy, szópocsékolás ilyesmiről nyilvánosan beszélni. A folytatás viszont érdekes. Kertész ugyanis a „szélsőjobboldal” előretörését azzal magyarázza, hogy az elmúlt húsz évet az egykori pártkáderek (értsd: a kommunisták) korrupciója uralta, s a becsapott nép elkeseredett. Vajon mit szól ehhez az egykori pártkáderek mai führere, Mesterházy Attila?
Kertész azzal zárja mondandóját, hogy bár a magyar politikai helyzet őt elszomorítja, mégsem gyűlöli Magyarországot – bár őt sokan ezzel vádolják. Az interjú utolsó mondata így hangzik: „Csak azt tudom, hogy a magyarok soha nem fognak megérteni engem.” Időzzünk el ennél a mondatnál.

Kertész olyan állítást fogalmazott meg, amely az egész magyarságra vonatkozik: „dass die Ungarn mich nie verstehen werden”. Közülünk tehát senki nem fogja megérteni őt (kivéve a magyarországi nem-magyarokat, persze). Azok a magyarok se, akik egyébként olvassák, sőt kedvelik Kertész szépirodalmi műveit (mert bizonyára ilyenek is vannak szép számmal). Miért fogalmazta meg ezt a „sarkos” állítást Kertész?

Az interjú elején arról beszél az író, hogy „a holocaust európai trauma, szerintem az európai kultúra része”. Majd így folytatja: „Szomorú, hogy a kelet-európai kultúra ezt a másik kultúrát – amelyet én a holocaust kultúrájának nevezek – nem fogadja be.” Tehát mi magyarok sem fogadjuk be az ún. „holocaust” kultúráját, ez pedig szomorú, mert bizonyára ezért nem fogjuk sohasem megérteni Kertész Imrét.

Kertész Imre az ún. „rendszerváltozásig” magányos íróként működött: szépirodalmi műveket hozott létre, a nyilvánosság előtt nem szerepelt. A 90-es évek elején azonban Németországban „felfedezték” Kertészt, konferenciákon vett részt, díjakkal halmozták el, ő pedig előadásokat tartott, esszéket írt, interjúkat adott – az ún. „holocaust kultúrájáról”, a „zsidóság világélményéről”. A 90-es évek elején az addig visszahúzódóan élő Kertész Imréből „világpolgár” lett, aki feladván szépirodalmi hivatását ideológussá vedlett. Magyarán: meghalt az író, s megszületett az. ún. „holocaust” ideológusa, s ez a fejlemény azért is meghökkentő, mert Kertész mindig is ideológiaellenességével tüntetett. Íme egy részlet az ideológus Kertész egyik vallomásából:

„ /…/ A mostani zsidóság a Holocaust élményével kapcsolatban egy olyan tudást birtokol, ami szerintem világélmény. És mint világélményt hordozzák azok, akik éppen hordozni akarják, de nekik nem feltétlenül kell zsidónak lenniök. /…/ A Holocaust egy kultúra ma már, ez az élmény kultúrát teremtett, aminek szerintem az európai örökségben nagyon fontos szerepe van. Leírtam már valahol, hogy szerintem Auschwitz az európai etikai kultúrán átesett ember legnagyobb traumája a kereszt óta. Nem lehet ennek a tudása, ennek a feldolgozása nélkül élni, illetve lassanként egyfajta kultúrává válik, amihez viszonyulni kell.”

Hát itt van a kutya elásva. Magyarországon a zsidóság világélményét a többségi nem-zsidók nem akarják hordozni, mert egyrészt nem az ő világélményük, másrészt blődségnek tartják azt a megállapítást, hogy az ún. „holocaust” kultúrát teremtett. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a „holocaust” szót a 90-es évek elején Kertész még kis „h”-val írta, esszéi újabb kiadásaiban azonban már nagy „H”-val szerepel a szó, ami az ideologizálás csalhatatlan jele.) S úgy látszik, Kertész nem akarja megérteni, hogy a magyarok nem óhajtják magukévá tenni az ún. „holocaust” állítólagos kultúráját. Ez természetes reakció: a kommunista ideológia rémuralmának évtizedei után az emberek nem kérnek egy másik – kényszerrel rájuk erőltetni kívánt – ideológia uralmából. Ezért övezi például olyan nagy undor az ún. „holocaust” szót. Mert ez egy politikai-ideológiai fogalom, ráadásul faji-kirekesztő alapozással. Részben igaza van tehát Kertész Imrének: sok-sok magyar vélhetően soha nem fogja megérteni és elfogadni a Nobel-díjas író ideológiai katyvaszkodását. De ettől még bizonyára sok-sok magyar fogja olvasni Kertész 1990 előtti – ideológiamentes – irodalmi műveit, amelyeket lehet szeretni, vagy nem szeretni – ízléstől, egyéni vonzalmaktól függően.

Kertész Imrének természetesen joga van ahhoz, hogy azt állítsa: a magyarok soha nem fogják megérteni őt. Egy magyar olvasónak pedig ugyanennyi joga van ahhoz, hogy azt állítsa: a Budapesten született, ma már Berlinben élő zsidó író soha nem fogja megérteni a magyarokat, akik elutasítják az ún. „holocaust kultúráját”, korunk ideológiai maszlagát, amelynek egyik fő képviselője Kertész Imre. De ebben nincs semmi különös. Ilyen a világ: kinek a pap, kinek a papné.

Falusy Márton – Hunhír.info