Mint arról a HunHír is beszámolt, Feldmájer Péter – a Mazsihisz nevű képződmény elnöke és neves ügyvéd – a pénteki Trianon-emléknapon elcsoszogott a Szent István Bazilikába, s kenetteljes beszédet tartott a hazaszeretetről, az igazságosságról és a békéről, majd a legrövidebb utat választva kikötött az ún. „holocaust”-nál. Ezt is megértük tehát: június 4-én „holocaust”-emléknap volt a főváros legpatinásabb templomában.
Feldmájer beszédének a szövege a sabbat beállta előtt néhány perccel került fel a Mazsihisz honlapjára, ebből a publikációból szemelgetek. A becses szónok azzal kezdte beszédét, hogy a trianoni szerződésben „a jog, az igazságosság csírája sem volt fellelhető, a döntés nem a békességet szolgálta”. Jó mondat, helyes megállapítás, mi is csak bólinthatunk.
Aztán rövid átvezetés után Feldmájer felidézte mamáját, aki éppen azon a napon született, amikor a románok bevonultak Diósgyőrbe, s az ország feldarabolása következtében a család tagjai hirtelen három különböző államban találták magukat. Feldmájer eme száraz tény közlése után így folytatta:
„A magyar zsidó családokhoz hasonlóan valamennyiükben benne lakozott az elpusztíthatatlan hazaszeretet. Két évtized múlva az egész családot deportálták. Akik északabbra éltek, azokat hamarabb elérte a vég; a szlovenszkói gyilkos gépezet hamarabb kezdett működni. Majd 1944 szörnyű tavaszán Magyarországról mindenkivel elindultak a deportáló vonatok. Kevesen tértek vissza. Édesanyám egyéves rabszolgalét után hazajöhetett, és mégis azt tanította nekünk, majd az unokáinak – pedig akkor még ilyen dolgokról nem szavaztak a Parlamentben -, hogy a magyarországiak legnagyobb tragédiája Trianon volt.”
Ügyes, nagyon ügyes. A zsidó hazaszeretet a trambulin, onnan röppenünk oda-bele a „holocaust”-ba. Azért volt ez a nagy röpülés, hogy Feldmájer világgá kürtölhesse: a meghurcolt mama a „holocaust” ellenére is – „mégis” – Trianont tartotta a legnagyobb tragédiának. De kinek a tragédiája volt Trianon? A magyaroké? Nem. Feldmájer így fogalmaz: „a magyarországiak legnagyobb tragédiája”. Véletlenül sem ejtené ki a száján a szót: magyar. Magyarországi – ez a kóser megfogalmazás. Tudja a kedves Olvasó, minek a rövidítése a Mazsihisz? Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége. Így már érthető az elnök úr szókincsének ez a sajátos darabja.
A Feldmájer nevezetű magyarországi zsidó ezt a „holocaust”-ba röppenős, trambulinos mutatványt beszéde következő bekezdésében megismétli.
„Egy nemzetet két dolog kovácsolhat igazán egybe: az öröm vagy a fájdalom. Kilenc évtizeddel ezelőtt a bánat soha nem látott egységbe kovácsolta az itt élő embereket, katolikusokat, reformátusokat, evangélikusokat, zsidókat. Ebből egyáltalán nem következett az, amit a politikai osztály gyűlölködői megvalósítottak, a zsidóellenes törvények és a holokauszt, sőt éppen az ellenkezője következett volna. Szörnyűség, hogy győzött a faji gyűlölet, az emberi gonoszság, és a nemzet egységét sikerült megtörniük, és százezrek halálát okozniuk.”
Ez a beszéd csúcspontja, ami ezután következett, az már csak laza levezető gyakorlat – erkölcsi intelem, a jövő békéjébe vetett hit, miegyéb. A végén még valami imaféle is kicsurrant Feldmájer szája szegletéből, aztán elhallgatott. Beköszöntött a sabbat.
Nincs nekem semmi bajom Feldmájerrel, meg ezzel a Mazsihisz nevű micsodával. A „holocaust”-tal sincs semmi bajom, bár hűvös a viszonyunk, megvagyunk egymással valahogy. De ez a beszéd nem jó helyen, és nem jó időben hangzott el. Tegnap a trianoni diktátum évfordulójára emlékezett az ország. Vagyis 1920. június 4-ére. Ezen a kilencven évvel ezelőtti napon nem volt ún. „holocaust” (legfeljebb a magyarság „holocaustja”, de ezt a szót inkább mellőzzük). Kilencven évvel ezelőtt nem deportáltak egyetlen zsidót sem. Kilencven évvel ezelőtt egy Adolf Hitler nevezetű fiatalember még a névtelenek számát gyarapította, nem tervezgetett lakályos KZ-lágereket, s nem azon meditált, miként fogja kifüstölni a zsidókat Európából. Kilencven évvel ezelőtt más történt: egy országot a győztes hatalmaknak nevezett hentesek föltrancsíroztak. A kilencven évvel ezelőtt történtekhez semmi köze annak, amit Feldmájer Péter „holocaust” néven emleget. Egyszerű szavakkal kérdezem: hogy kerül az ún. „holocaust”-ban megpörkölődött zsidó csizma a Trianonban szétbaltázott magyar asztalra?
Nem haragszom én Feldmájerre, csak indulatmentesen elképedtem a beszéde olvastán. S aztán az ámulatból fölocsúdva támadt egy szerény ötletem. Ha már a Trianon-emléknapon az ún. „holocaust”-ról értekezett ez a becses személy, viszonzásként megtehetné nékünk azt a szívességet, hogy a menetrendszerű „holocaust” emléknapokon, életmeneteken a trianoni diktátum részleteit, következményeit pertraktálják majd a magyarországi zsidó – és nem zsidó – szónokok. Akkor talán helyreáll az egyensúly. A magyarországiak és a magyarok között.
Falusy Márton – HunHír.Hu
