Május 25-én a Magyar Hírlap egész oldalas írást közölt XII. Piusz pápáról -„Nem hírért, névért, csakis emberi és papi tisztességéért” címmel. Számomra rejtély, hogy a cikk szerzője – Pákh Imre – miért éppen most tette közzé „védőiratát”: nincs semmilyen évforduló, s a néhai egyházfő „vitatott” második világháborús tevékenységével kapcsolatban sem látott napvilágot új dokumentum, eddig ismeretlen adalék.

Azt természetesen helyesnek és üdvözlendőnek tartom, ha a sokat támadott pápáról tárgyilagos, dokumentumokkal alátámasztott, informatív írás jelenik meg a honi sajtóban. Pákh Imre írása azonban kétes értékű termék. Nemcsak a kirívó tárgyi tévedésekre gondolok. Hanem arra is, hogy a cikknek plágiumszaga van. Ez pedig kínos. Nem az avatatlan olvasónak, hanem a Magyar Hírlapnak.

Kezdjük a plágium gyanújával. A New York Daily News című lapban közel egy évvel ezelőtt – 2009. május elsején – érdekes írás jelent meg. A cikk szerzője az amerikai-zsidó Gary Krupp, a „Pave the Way” („Kövezd ki az utat”) Alapítvány létrehívója. Ez az alapítvány évek óta harcol a XII. Piuszra szórt rágalmak ellen, honlapján (www.ptwf.org) számos írás, dokumentum lelhető fel. Krupp úr tehát tavaly május elsején – XVI. Benedek pápa szentföldi zarándoklatára időzítve – publikálta „Stop persecuting Pius” című írását, amelyben az elmúlt évek újabb dokumentumai alapján azt sürgette, hogy az izraeli Yad Vashem vizsgálja felül álláspontját. Mint köztudott, az említett intézet kiállításán XII. Piusz pápa még mindig úgy szerepel, mint aki nem tiltakozott az ún. „holocaust” ellen, és semleges magatartásával, hallgatásával súlyos mulasztást követett el. Az is köztudott, hogy ez az állítás nem igaz: történészek sora tárta fel az elmúlt években, sőt évtizedekben a pápai mentőakciók részleteit, néhány éve pedig XVI. Benedek pápa a vatikáni archívumok újabb részlegeit nyitotta meg a kutatók előtt.

Ha összevetjük Gary Krupp tavalyi és Pákh Imre keddi írását, érdekes felismerésre jutunk. A felvezető és befejező szövegrészek kivételével a két szöveg tartalma szinte teljesen azonos. Pákh Imre nem tett mást, mint Krupp úr szövegének a ténybeli elemeit átvette, méghozzá ugyanabban a sorrendben (s olykor ugyanazokkal a szavakkal). Igaz, néhol hiba csúszott a „fordításba”: az angol szövegben egy helyütt Cionista Világszövetség (WZO) szerepel – Pákh írásában azonban Zsidó Világkonferenciáról olvashatunk. Krupp úr cikkéből például megtudjuk, hogy pápai segédlettel több mint tízezer zsidót sikerült a Dominikai Köztársaságon keresztül az Egyesült Államokba menekíteni – Pákh Imre viszont már több tízezer menekültről ír.

Egyetlen példával szeretném illusztrálni, milyen módszerrel dolgozott Pákh Imre, amikor plágiumszagú írását összebütykölte. Gary Krupp említett cikkének utolsó harmadában olvassuk az alábbi bekezdést:

„A háború után olyan prominens zsidó és izraeli vezetők méltatták Piuszt, mint Albert Einstein, Golda Meir és Joseph Lichten, nem beszélve az olaszországi zsidó közösségről. 1958-ban, Piusz halálakor Pinchas Lapide izraeli diplomata és történész beszámolója szerint sokan ajánlották: a júdeai dombokra 860 ezer fából álló erdőt telepítsenek annak jeléül, hogy ennyi zsidó megmenekülését segítette elő Piusz.”

Pákh Imre írásának ugyancsak utolsó harmadában a következő bekezdést találjuk:

„A háború után az olasz zsidó közösség mellett olyan befolyásos zsidó személyiségek, mint Albert Einstein, Joseph Lichten, Golda Meir, Izrael Állam későbbi elnöke, ismerték el XII. Pius emberfelettien bátor és humanitárius tetteit. 1958-ban, a pápa halála után – Piachas Laoide izraeli diplomata és történész emlékezése szerint – sokan azok közül, akik XII. Piusnak köszönhették az életüket, azt ajánlották, hogy a júdeai dombokon telepítsenek 860 ezer fából álló emlékligetet – minden egyes, általa megmentett zsidó emlékére.”

A két szöveg feltűnően hasonlít egymásra, ráadásul ugyanaz a négy név szerepel az idézett szövegekben. Pákh Imre nem idéz, hanem átír: feldúsítja a kölcsönvett szöveget, s ilyenkor bizony súlyos hibákat vét. Golda Meirről például megjegyzi, hogy Izrael Állam elnöke volt. Nem volt. Golda Meir „csupán” miniszterelnöki posztot töltötte be 1969 és 1974 között. Pákh Imre szövegében „Piachas Laoide” szerepel. Ilyen nevű izraeli történész és diplomata soha nem élt. Az angol eredetiben szereplő Pinchas Lapide (1922-1997) viszont valóban létezett, s 1967-ben megjelent, XII. Piusz szerepét is méltató „Three Popes and the Jews” című könyve máig alapműnek számít.

Említett cikke végén Gary Krupp megállapítja, hogy a nyilvános vita Piusz háború alatti szerepéről 1963-ban kezdődött: ekkor jelent meg Rolf Hochhuth német író „A helytartó” című színműve, amely valóságos ördögként állítja elénk a néhai pápát. Krupp ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy nemrég „a legmagasabb rangú KGB-ügynök, aki valaha disszidált” egy cikkben részletesen beszámolt arról, hogyan tervezte meg, pénzelte és segítette elő ennek a színdarabnak a megszületését a KGB. A terv fedőneve „12 szék” volt. Krupp szerint a szovjet akció „a 20. század legsikeresebb hitelrontása volt”. Pákh Imre cikkében erről a szovjet akcióról a következőket olvassuk:

„A legmagasabb rangú KGB-ügynök, aki valaha átállt, nemrég inkognitóját megőrizve vallott, írásban ismerte el: a szovjet titkosszolgálat tervelte ki ezt a hitelrontást a hatvanas évek elején. Az akció fedőneve Tizenkét szék volt. Az igazi sárba rántás és az emberek agymosása azonban 1963-ban folytatódott A követ című színdarabbal. Ez a 20. század egyik legördögibb, liberálkommunisták által kitervelt hitelrontása volt.”

Ismét ugyanaz a módszer: Gary Krupp szövegét Pákh egy kicsit feldúsította, s a dúsításból marhaság született. Pákh úr szerint az említett KGB-ügynök „inkognitóját megőrizve” beszélt a „12 szék” fedőnevű akcióról. Ez nem igaz: az inkognitóját nem megőrző, hanem éppen hogy mellőző szerző neve Ion Mihai Pacepa, a román titkosszolgálat egykori főnöke, aki 1978 nyarán disszidált, s akinek „Vörös horizontok” című memoárja magyarul is olvasható.

Pacepa úr „Moscow’s Assault on the Vatican” című terjedelmes írását a National Rewiew Online közölte 2007. január 25-én, erre a szövegre hivatkozik Gary Krupp. S erre utal szerzői inkognitót emlegetve Pákh Imre is – aki sajnos nem olvasta Pacepa úr beszámolóját (akkor ugyanis nem beszélne inkognitóról). Pedig érdekes dolgokat mesélt az egykori szekus főnök.

Pacepa leírja, hogy 1960 februárjában Hruscsov szovjet pártvezér jóváhagyott egy szupertitkos tervet, amelynek célja a Vatikán erkölcsi tekintélyének a lerombolása volt. A „12 szék” fedőnevű tervet ketten ötlötték ki: a KGB akkori főnöke, Alekszandr Selepin, valamint Alekszej Kiricsenko, az SZKP vezetésének egyik tagja. A célpont a már halott XII. Piusz volt. Hogy miért éppen ő? „A halottak nem tudnak védekezni” – így hangzott az aktuális szovjet szlogen. A cél az volt, hogy az elhunyt pápát náci kollaboránsként, valóságos ördöggént kell bemutatni a világnak. Mivel Piusz – pápává választása előtt – Münchenben, majd Berlinben nunciusként működött, úgy kellett őt lefesteni, mint nyílt antiszemitát, aki támogatta Hitlert és az ún. „holocaustot”. A terv szerint a lejárató kampányt nyugaton kellett megindítani, nehogy „kilógjon” a szovjet „lóláb”. Ebben a műveletben vett részt román részről Pacepa, méghozzá különös feladattal.

A KGB első főcsoportfőnökségének – külföldi műveletek, hírszerzés – a vezetője, Alekszandr Szaharovszkij jól ismerte a román testvérszerveket, hiszen a román hírszerzés létrehozása az ő nevéhez fűződik. Szaharovszkij úgy vélte, hogy a Securitate hírszerzési részlege (DIE) révén be lehetne jutni a vatikáni archívumokba. Hogy miért éppen a románokra gondolt a nagy testvér?

Pacepa elmeséli, hogy 1959-ben fontos szerepet játszott egy „kémcsere” lebonyolításában: két, Nyugat-Németországban lebukott román ügynök szabadulása fejében kiengedték a KGB fogságában sínylődő Augustin Pacha püspököt, aki aztán a Vatikánba távozott. (Pacepa téved: Pacha püspök ugyan volt börtönben – Romániában –, 1959-ben azonban már nem távozhatott a Vatikánba, mert öt évvel korábban meghalt.) A szupertitkos terv szerint a román vezetés megkereste a Vatikánt a korábban megszakadt kapcsolatok helyreállításának színlelt szándékával, cserébe viszont a román fél azt kérte, hadd kutasson néhány személy a vatikáni archívumokban – feltárva a román-vatikáni kapcsolatok „gyökereit”. A terv sikerrel járt: Pacepa Genfben titokban találkozott Agostino Casarolival, s a Vatikán küldötte beleegyezett a „kutatásba”. A román hírszerzés, a DIE három ügynöke – természetesen katolikus papnak álcázva – meg is kezdte vatikáni „működését”, s 1960-1962 között több száz dokumentum másolatát juttatták el a KGB-hez. Pacepa szerint ezekben az anyagokban semmi különleges, a pápára nézve „kellemetlen” nem volt: Piusz levelei, beszédei tették ki a dokumentumok javát.

1963-ban Ivan Agajanc tábornok, a KGB dezinformációs részlegének a főnöke Bukarestbe érkezett, s köszönetet mondott a segítségért. Elmondta Pacepának, hogy a „12 szék” fedőnevű akció terméke egy színdarab, amely Piuszt támadja. Ez volt „A helytartó”, németül: „Der Stellvertreter” (s nem „A követ”, ahogy Pákh Imre tévesen említi). Agajanc arról is tájékoztatta román kollégáját, hogy Rolf Hochhuth darabját a nagyhírű Erwin Piscator rendezi, aki köztudomásúan elkötelezett kommunista.

Tény, hogy „A helytartó” nagy feltűnést keltett, közel két tucat nyelvre lefordították, világszerte sok-sok színház bemutatta. Hochhuth műve ugyan fikciós történet, mégis úgy beszéltek róla, mintha valós tényeken alapulna. Pedig „A helytartó” a képzelet szülötte. S leginkább a rosszindulaté. Ezért is tűnt el mára a színpadokról ez a felettébb gyenge mű (bár nem oly rég idehaza ismét színre vitték, de ez csak a szabályt erősítő kivétel).

Hogy Pacepa története igaz-e, avagy sem – nem tudom. Sokan kétkedéssel fogadták fentebb röviden ismertetett írását, hiszen a „12 szék” fedőnevű akcióra vonatkozó dokumentum – tudtommal – még nem került elő az orosz archívumokból. Ami azonban biztos: a román hírszerzés egykori főnöke – Pákh Imre állításával ellentétben – nem őrizte meg inkognitóját, cikkéhez a nevét adta. Pákh Imre helyében Pacepa szövegét röviden ismertettem volna, mert nem hiszem, hogy sok olvasó ismeri ezt a KGB-s rémtörténetet.

Végül még egy apróságról. Pákh Imre cikkében röviden szóba kerül XII. Piusz pápa Hitler által tervbe vett elrablása (ez a téma Gary Krupp írásában nem szerepel, a hírlapis cikknek tehát ezen a ponton nincs plágiumszaga). Pákh szerint a tikos tervről csak hárman tudtak: Hitler, Himmler és a végrehajtásra kiszemelt SS-tábornok. Ez utóbbi azonban – írja Pákh – a tervet nem hajtotta végre, hanem „lelkiismeretére hallgatva elmondta azt a Vatikán berlini nagykövetének”, s „a pápa így szerezhetett tudomást az ellene irányuló támadásról”.

Pákh Imre „beszámolója” egyrészt hiányos, másrészt téves állításokat is tartalmaz. Három évvel ezelőtt jelent meg az Egyesült Államokban Dan Kurzman „A Special Mission” című könyve: a közel 300 oldalas, nagy feltűnést keltő munka az első részletes beszámoló Hitler titkos tervéről. Dan Kurzman első kézből is kapott információkat, hiszen a terv végrehajtásával megbízott Karl Wolff egykori SS-tábornokkal is volt lehetősége beszélni. A krimiszerűen izgalmas könyvből megtudjuk, hogy Wolff SS-tábornok Németország római és vatikáni nagykövetével is megosztotta a titkot, s nem a Vatikán berlini nagykövetét (helyesen: nunciusát) tájékoztatta, hanem magát XII. Piusz pápát – méghozzá a Vatikánban, 1944. május 10-én lezajlott titkos találkozón. A pápa tehát Wolfftól tudta meg, hogy Hitler tervét a megbízott nem fogja végrehajtani. Így is történt, az SS-tábornok nem teljesítette vezére parancsát.

Nem folytatom. Aki részletesebben is kíváncsi arra, miért tartom plágiumszagúnak Pákh Imre írását, az vesse össze a cikket Gary Krupp idézett – „Stop persecuting Pius” című – szövegével, amely megtalálható a korábban említett honlapon (www.ptwf.org). Pákh Imre tárgyi tévedései ugyanakkor felvetik azt a kérdést is: miért közli „műkedvelő” szerző történelmi tárgyú cikkét egy magát polgárinak tartó lap? Pákh Imre írása ugyanis azt bizonyítja, hogy szerzője XII. Piusz „ügyében” teljes mértékben tájékozatlan, a szakirodalom alapvető műveit sem ismeri. Plágiumszag és tudáshiány – ez így együtt csinos teljesítmény. Szebb időkben páros lábbal rúgták ki ilyesmiért a ludas főszerkesztőt. Manapság azonban nincsenek szebb idők (pláne nem a Magyar Hírlapnál). Pedig XII. Piusz pápa egy butaságokkal fűszerezett, plágiumszagú írásnál sokkal többet érdemel(ne).

Falusy Márton – HunHír.Hu