Fricz Tamás, a Politikatudományi Intézetből frissen kiebrudalt „tudós” azt javasolja, hogy az általa gründolt Civil Összefogás Fórum és a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége indítson aláírásgyűjtést annak érdekében, hogy az Európai Bizottság és az Európai Parlament foglalkozzon Trianon ügyével. Ha összejön egymillió aláírás, akkor a két intézmény köteles napirendre venni a kérdést.
Fricz Tamás buzgalma elismerésre méltó. Legalábbis első pillantásra. Közeleg a trianoni „békemű” 90. évfordulója, s Fricz úgy gondolja: itt az idő, hogy az EU végre igazságot szolgáltasson a magyarságnak. Kérdés persze, milyen igazságtételre, felülvizsgálatra gondol a szerző. A szövegből ez világosan kiderül: „erkölcsi jóvátétel”-ről, Trianon „erkölcsi felülvizsgálatá”-ról olvasunk. Ehhez szükségeltetik egymillió aláírás. Fricz viszont kereken kijelenti, hogy semmiféle határrevízióról, valós igazságtételről nem szabad beszélni, hiszen „a történelemben bizonyos dolgok, ha már megtörténtek, visszafordíthatatlanok, és nem is szabad megpróbálni visszafordítani őket”. Fricz írásának igazi üzenete ez a gondolat. Törődjünk bele a trianoni igazságtalanságba, mert ez a történelem „visszafordíthatatlan” akarata. Ezt a friczi „gondolatot” elutasítom. Mert idegen lélek szülte.
A nemrég kirúgott „tudós” tehát azt állítja, hogy a történelmi zajlások közepette „bizonyos” dolgok visszafordíthatatlanok, sőt nem is szabad a „visszafordítással” próbálkozni. Tudjuk, a trianoni „békeművel” tákolták össze a korábban soha nem létezett Csehszlovákiát és a később Jugoszláviának nevezett délszláv államot. Ezen államokat mesterséges módon hozták létre, és éppen ezért életképtelennek bizonyultak. Egyik sem élte meg a 90. évfordulót. Ha úgy tetszik: a történelem az említett államok ügyében „visszafordult”. Gondolom, ez a tény nem tartozik a Fricz által emlegetett „bizonyos dolgok” közé. Ott csak a trianoni országcsonkítás lelhető fel, amely Friczünk álláspontja szerint az idők végezetéig „visszafordíthatatlan” marad. Hogy miért? Mert a „merjünk kicsik lenni” gyávaság szülte parancsa így diktálja. Fricznek és eszmetársainak.
Fricz tehát csak „erkölcsi” felülvizsgálat, jóvátétel ügyében buzgólkodik. De hogyan festene egy ilyen felülvizsgálat? Összeülne az Európai Bizottság, és hosszas tanakodás után szűkszavú közleményben „csúnya dolognak” nevezné a visszafordíthatatlan „bizonyos dolgot”? Ez jelentené a trianoni seb gyógyulását? Aligha.
Gróf Teleki Pál külügyminiszter, a diktátum aláírása előtti napokban elhangzott nemzetgyűlési beszédében így fogalmazott:
„Az aléltság idején visszanyesett fa is újra hajt. Minket aléltságunk idején találtak ezek a csapások, olyan állapotban, amelyben védekezni nem tudtunk. /…/ De éppen, mert megvannak az erők: mert tudjuk, hogy a lenyesett fa is újra hajt, s mert érezzük ereinkben a vért, azt a nedvet, amely életre fakasztja az új hajtásokat, éppen azért ne váljunk desperátokká.”
Vagyis: ne keseredjünk el. Tudjuk, a magyar békedelegáció nem volt hajlandó aláírni a diktátumot, tisztéről lemondott és megbízatását visszaadta a kormánynak. Amikor 1920. május 26-án Teleki gróf erről a fejleményről tájékoztatta a Nemzetgyűlést, azt is bejelentette, hogy a kormány „a helyzet súlya alatt nem képes elzárkózni a béke aláírása elől”. Tragikusan emelkedett megfogalmazás! A kormány nem zárkózhatott el az aláírás elől, hiszen egy ilyen gesztus a magyar – még ha csonka – államiság létét veszélyeztette volna. A kényszerű aláírás után azonban a magyar politika jottányit sem változott: a revízió kérdése állandóan napirenden volt kül- és belhonban egyaránt. Az akkori magyarság nem gondolkodott úgy, mint Fricz Tamás. Az akkori magyarság nem azt vallotta, hogy „bizonyos dolgok” a történelemben „visszafordíthatatlanok”. Trianon ügyében egységes volt a nemzet. A politikai mező jobb- és baloldala egy hullámhosszon gondolkodott. Valamennyien tudták: az igazságtételhez erő szükségeltetik. Az egységes nemzet ereje. Ahogy egy későbbi beszédében Teleki gróf fogalmazott: „a lényeg nem az ökölnek a mutatása, hanem az ökölnek a léte”. Vagyis nem a fenyegető handabandázás, hanem az összetartozás erejének a felmutatása. Mert gyáva népnek tényleg nincs hazája. Ezt mintha mára elfelejtette volna a csonka haza magyarságának egy része.
A Fricz által elvárt erkölcsi felülvizsgálat az EU részéről – porhintés. Egyrészt ez a felülvizsgálat már a békediktátum aláírása után megtörtént. Államférfiak, művészek, tudósok sora ítélte el Magyarország feldarabolását. Másrészt nem a külföldtől kell várnunk a trianoni trauma gyógyítását. Azt belül kell elkezdeni, a magyarság körében. Határon innen és túl. Először is le kell szögezni, hogy brutális diktátum ügyében nincs alku. Ennek „visszafordíthatatlan” érvényét a magyarság soha nem fogadhatja el. Újra és újra eszünkbe kell vésni Deák Ferenc 1861-ben papírra vetett szavait, amelyek természetesen Trianonra is érvényesek:
„Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseitől öröklött. Tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait; mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindég nehéz és mindég kétséges. Tűrni fog a nemzet, reménylve a szebb jövendőt, s bízva ügyének igazságában.”
Deák szavai után nyolcvan évvel, néhány hónappal a második bécsi döntés – Észak-Erdély visszatérése – után Németh László Kolozsvárott tartott előadást. Arról beszélt, hogy az addig kisebbségi létben élő erdélyiek egy másik kisebbségbe érkeztek, hiszen a magyarság vezetőrétege a kiegyezés után fordított kiválasztódás révén jött létre: „A magyar nép fölött van néhány kicsiny s egymással is harcban álló csoportérdek, s alattuk ott van a magyar nép közös érdeke.” A kisebbségi sorsot az vállalja – mondja Németh -, aki nem hajlandó szolgálni az említett csoportérdekeket, aki „nem osztozkodni és civakodni akar a magyar népen, hanem kisebbségi sorsát vállalva, kiböjtölni az időt, amikor a természetes vezetőkből tényleges vezetők lesznek”. Hiszen – fűzi tovább a gondolatmenetet Németh – „a magyarságot rosszul ismerő, önző és felületes csoportok versengenek érte, Európa változásaira kacsintva, hogy kié legyen, vagy inkább ki maradjon a magyar”. Hetven évvel ezelőtt hangzottak el ezek a szavak, s érvényük nem kopott meg. Mert a magyar mai is kisebbség a saját földjén. A csonka országban is. Amint ezt Németh László három évvel később, 1943. májusában elhangzott nagyváradi beszédében előre megjósolta. Íme:
„A magyarság még igen soká, évtizedekig vagy évszázadokig kisebbségben lesz tulajdon földjén, mert elképzelhetetlen, hogy ne legyen egy töredék, amely Európa és a világszellem nevében tör rá valódi hajlamaira, s Európában is mindig lesz irány, amely igénybe veszi a fölajánlkozókat. /…/ Nemcsak idegenben maradt szórványainknak: az egész magyarságnak igen hosszú, az eddiginél is súlyosabb kisebbségi sorsra kell összeszorított foggal és erkölccsel fölkészülnie. /…/ A mi szórványharcunk sem elszigetelt valami. A népek az egész világon így küzdenek egy náluk hatalmasabbal. Mindenikükön ott van az a valami, amit mi az órák fordulása szerint: nemzetközi tőkének, nemzeti szocializmusnak, román megszállásnak, vörös rémnek, idegen középosztálynak, zsidó veszedelemnek nevezünk.”
Amiről itt Németh beszél, az mai kifejezéssel élve a globális hatalom – látható vagy éppen láthatatlan – birodalma. Amely impérium mindig megleli a helyi kiszolgálóit, lokális „maharadzsáit”. Ma sincs másként, csupán a Németh által említett óra fordult egyet. Ilyen helyzetben mi a teendő? Németh 1943-ban azt válaszolta, hogy „a nagy ellenség ellen nagy lelket kell növeszteni”. Majd így folytatta:
„Az elnyomás arzenáljai ellen a katakombák arzenáljait kell megépítenünk. /…/ S ne higgyük, hogy a lelki nagyságnak az ellenfélre nincs meg a hatása. Aki ember, az nem tud egészen szörny lenni. A hatalmaskodó is alá van aknázva belül emberséggel. A nagyság először bőszíti, aztán megroppantja, aztán lefegyverzi. Így győzött hajdan a kereszténység is. /…/ Eljött az idő, amikor Európának is gandhizmusra van szüksége. /…/ Európa változékonyabb kis népeinek, nagyobb sanyargatásra, egy aktívabb gandhizmusba kell öltözniük. Idegen ez a harcmodor Európától? Szomorú volna, ha az lenne. Azt jelentené, hogy hiába nézett kétezer éven át Jézus alakjára.”
Hogy miért citáltam oly hosszan Németh László gondolatait? Mert a kisebbségi sors nemcsak a határon túli testvéreinket, hanem a csonka ország magyarságát is sújtja. Ez a kettő egymástól elválaszthatatlan. Először a csonka országban kell „berendezkedni”. Ha úgy tetszik, ki kell böjtölni azt az időt, amikor – Németh idézett szavaival élve – a természetes vezetők tényleges vezetőkké emelkednek. Amikor a magyarság a kisebbségi létből kiszabadulva kezébe veszi végre a sorsát. Hogy idáig elérjünk, ahhoz „nagy lelket kell növeszteni” – írja Németh. S Gandhi példáját ajánlja. Az erő erőszakmentes felmutatását. Mert ahogy Teleki gróf fogalmazott, az ököl fenyegető mutogatása helyett az ököl léte a legmeggyőzőbb érv.
Az ököl léte pedig napjainkban annyit jelent: a magyarság kifosztása a globális hatalom által elfogadhatatlan. Nekünk, magyaroknak. A magyarság máig tartó szétszabdaltsága – szintén a globális hatalom által – ugyancsak elfogadhatatlan. Nekünk, magyaroknak. A globális hatalmat kiszolgáló helyi „maharadzsák” uralma is elfogadhatatlan. Nekünk, magyaroknak. Ezt félreérthetetlenül ki kell mondanunk. Újra s újra. Nekünk, magyaroknak. Akik ma is kisebbségi sorsban élünk – saját hazánkban.
Fricz Tamás félrevezeti az olvasót, amikor a történelemben megtörtént „bizonyos dolgok” állítólagos „visszafordíthatatlanságáról” prédikál. Hamis ez a hang. Hamis ez a történelemszemlélet. Én Deák Ferenc fentebb idézett gondolatait vallom. És Németh László töprengéseit osztom. Szemben a „korszerű” Fricz Tamással, a kiegyezés óta működő fordított kiválasztódás mai termékével.
Trianon a magyar nemzet elleni merénylet volt. Az akkor ejtett seb máig nem hegedt be. A Fricz által óhajtott erkölcsi jóvátétel helyett életmentő műtétre van szükség. A megsebzett test – és lélek – gyógyítására. S nem számít, hogy ehhez mit szól az EU, vagy más, globális hatalom. Nekünk kell magunkat kiszabadítanunk a kisebbségi lét kettős szorításából. Nehéz küzdelem lesz. De ne feledjük: Muhit, Mohácsot is túlélte már a nemzet. Mert a nagy ellenség ellen mindig képes volt nagy lelket növeszteni.
Utóirat
Fricz Tamás említett cikkében hivatkozik arra a levélre, amelyet a II. János Pál pápa által 1984-ben alapított Institutum Pro Hominis Juribus Intézet főtitkára intézett 2001-ben Carla Del Pontéhoz, az ENSZ háborús törvényszékének főügyészéhez. Ebben a levélben az említett intézmény főtitkára – Ludwig von Lang – a trianoni és az 1947-es párizsi „békeszerződések” felülvizsgálatát kérte, pontosabban azok érvénytelenségének, hatályon kívül helyezésének a bíróság általi kimondását. Fricz Tamás erre a levélre alapozva hirdette meg az aláírásgyűjtési akciót. Az említett levélre való hivatkozással két gond van.
1./ A hivatkozott pápai intézetnek semmi nyoma nem található a Vatikán honlapján, sőt az interneten keresgélve sem bukkantam rá. Fricz szerint a pápai intézet főtitkárának a levelére nem érkezett válasz. Talán azért nem, mert ez a pápai intézet – nem létezik. Ebből következően pedig az említett pápai intézet említett főtitkárának említett levele sem létezik. Magyarán: a Fricz által idézett levél egyszerű hamisítvány. Négy-öt évvel ezelőtt ebben az ügyben megszólalt már egy neves történész, ő is hasonló következtetésre jutott. Mivel Fricz Tamás írását a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia hivatalos lapja, a Magyar Kurír is ismertette – kommentár nélkül -, ezért elvárható lenne, hogy katolikus részről megszólaljanak ebben az ügyben. Gondolom, sokan szeretnének választ kapni hivatalos helyről arra a kérdésre: létezik-e az említett pápai intézet, s hiteles-e a Fricz Tamás által idézett – az interneten évek óta keringő – levél?
2./ Fricz írásának a vége felé ezt olvassuk: „Amit tehetünk, az két dolog: felhívjuk a világ figyelmét arra, hogy mi történt 1920-ban, másfelől erkölcsi jóvátételt követelünk az országnak, döntően az ország lakosságának – mint ahogyan Ludwig von Lang is fogalmaz.” E sorok előtt éppen azt fejtegeti a szerző, hogy „a történelemben bizonyos dolgok, ha már megtörténtek, visszafordíthatatlanok, és nem is szabad megpróbálni visszafordítani őket”. Nos, Ludwig von Lang állítólagos levelét hamisan interpretálja a szerző. Ludwig von Lang ugyanis így fogalmaz: „Szükséges annak bíróság által történő kimondása, hogy a fent említett Szerződések érvénytelenek és az érvénytelenség következtében a Magyar Népet jogorvoslat illeti meg. A büntetőjogi felelősség kérdése is vizsgálatot igényel.” Fricz erkölcsi jóvátételt követel az országnak, majd hozzáteszi: „mint ahogyan Ludwig von Lang is fogalmaz”. Ez – láttuk fentebb – hazugság. Az állítólagos pápai intézet állítólagos főtitkára ugyanis nem „erkölcsi” felülvizsgálatot, hanem tényleges jogorvoslatot követelt. S a büntetőjogi felelősség megvizsgálását is. Mellesleg „erkölcsi” jóvátétellel vagy felülvizsgálattal semmilyen bíróság nem foglalkozik. Mert nem ez az igazságszolgáltatás dolga. Akár létezik az állítólagos pápai intézet levele, akár nem – Fricz mindenképpen rosszul értelmezte azt. Merő gyávaságból. Mert – ismétlem – Fricz álláspontja szerint „bizonyos dolgok” a történelemben „visszafordíthatatlanok”. Tehát mind a trianoni, mind a párizsi „békeszerződés” örökéletű. A győztes hatalmak által meghúzott országhatárok pedig a világ végezetéig elválasztják a magyart a magyartól. Akár lesz „erkölcsi jóvátétel”, akár nem. Ráadásul Fricz „döntően az ország lakosságának” követel erkölcsi jóvátételt. S azon véreinknek, akiken átlépett a határ? A kárpátaljai, felvidéki, délvidéki, erdélyi magyar „lakosságnak” nem jár semmilyen jóvátétel? Jól értem Fricz Tamást?
Nos, én ezt a friczi „szemléletet” nem tudom elfogadni. Mert erkölcstelen. Mert a „visszafordíthatatlanság” hamis igéjével az igazságtalanság orvoslásának elidegeníthetetlen jogától akarja megfosztani a magyar „lakosságot”. Határon innen és határon túl. Ezért nem fogom aláírni a leendő petíciót, friczi megfogalmazással: a „civil diktátumot”.
Falusy Márton – HunHír.Hu
