Megsértették Bayer Zsoltot! Az ősfideszest! Korunk lángoszlopát! A kőszáli sast! Ó, borzalom! Ki vetemedhetett ilyen aljasságra? Csak úgy nekimenni a Fontos Embernek! Aki az ötös számú párttagkönyv büszke birtokosa! A narancsmozgalom régi, kipróbált harcosa! Aki már huszonkét évvel ezelőtt -kémlelvén a felhőkkel terhes horizontot – megsejtette, hogy elkezdődött a jövő! Hogy itt az idő! Hogy a nap is majd másként fog sütni a hazai tájra! A kőszáli sas azonban lecsapott a gaz merénylőre. A Magyar Hírlap mai, „Magánügy” című vezércikkében.

Hajnalban megcsörren a telefonom, jó barát ébreszt. Kérdi, olvastam-é a mai hírlapos vezércikket. Barátom a kor ütőerén tartja kezét, semmi nem kerüli el a figyelmét. Pláne mostanság, amikor a másként sütő nap alatt épül-készül a szép, új világ. Nemleges válaszom után barátom mondja, csak mondja a magáét. Szavait igyekeztem hűen visszaadni a fenti, bevezető sorokban. Barátom hívása után rögvest feltápászkodtam, kidörgöltem szememből az álmot, s a frissítő zuhany – valamint a megfelelő kávémennyiség bedöntése – után az önként magamra rótt Szabad Nép-félóra keretében magamévá tettem a kőszáli sas szövegét. Régen röhögtem ennyire felszabadultan. Később kimentem a szabad levegőre, s láttam, fátyolfelhők takarják a napot. Amely égitest egy hét óta másként süt le ránk. Legalábbis ezt hirdeti népünk vezető ereje, az élcsapat vezére és megannyi, kipróbált harcostársa. Aki nem tudná: a fátyolfelhő az ellenség műve. A befurakodóké. A bomlasztóké. Ellenük hirdetett harcot mai vezércikkében a mi kőszáli sasunk.

Nézzük a tényállást. A narancsos kőszáli sas a kétharmaddal megnyert választás után elröppent Szatmárba. Előbb Géberjénbe, majd Tyukodba. Ebben a két faluban két ősfideszes polgármester található a cikk szerint. Kovács Sanyi, meg Nagy Miki. Ők hívták meg a kőszáli sast egy kis vigalomra. Összegyűltek az aktivisták, a „talpasok” mindahányan, volt nagy eszem-iszom, büfögéssel elegy kurjongatás, miegymás. Egyszóval mulattak az ősfideszesek, meg e nem ősmicsodák. (Zárójelben jegyzem meg, hogy Nagy Miki a legutóbbi önkormányzati választáson független jelöltként indult és nyert, ősfideszes mivoltát tehát eltitkolá a honpolgárok előtt. Így él tovább a hősi múlt, az illegalitás megannyi keserve!)

Egyszóval mulatozott a sok narancsos ember, de aztán a napfényes firmamentumon bodros felhőcskék tünedeztek fel. Történt ugyanis, hogy a szomszédos Nagyecsed polgármestere, egy bizonyos Kovács Lajos az ünneplés után felhívott telefonon egynémely embert a mulatozók közül, s közölte vélük: „Nem tesz nekik jót, ha olyan buliban vannak, ahol jelen van Bayer Zsolt is.” Kovács Lajos uram elmondta a véleményét, a narancsos kőszáli sas pedig azonnal riadót fújt.

Hogy tisztán lássunk: „Kovács Lajos nem ősfideszes, s nem fideszes”. Istenem, van ilyen: én sem vagyok ős- vagy őstelen fideszes. A Fideszen kívül is van élet, a nemzet elsöprő része (több mint kétharmada) is tudja ezt. Mert a Fideszen kívül él. Ez pedig Bayer szerint baj. Nagyon nagy baj. Mert az említett Kovács Lajos „leginkább semmilyen, vagy hogy közérthetőbb legyek: afféle ’aktuális’ ember”. Hogy mi a bűne szegény Kovács Lajos uramnak? A kőszáli sas onnan föntről látta, hogy korábban „a szocik hátsójából lógott ki”, de amikor nemrég a fideszes országgyűlési képviselőjelölt kampányán összegyűlt vacsorázni a mátészalkai nép apraja-nagyja, Kovács Lajosunk kibújt ama hátsóból, s odaült ő is az asztal végére. „Már” – teszi hozzá Bayer. S levonja a következtetést: „Kovács Lajos, a ’már’. Mindig idejében érkezik. S nincsenek erkölcsi skrupulusai.” Nagy a bűne ennek a szegény Lajosnak! Megpróbál befurakodni a pártba! A Pártba! Ez pedig tűrhetetlen.

A kőszáli sas elregéli, hogy 1998-2002 között „tele voltunk olyasféle alakokkal, mint akiről ez a történet szól”, s erre ment rá a Párt, ezt a hibát pedig nem szabad ismét elkövetni. „Hát ezért szólok: most nem hagyjuk, nem hagyom, hogy ellepjenek bennünket, mint a tetvek” – imígyen szóla az ősfideszes Bayer. Kovács Lajos tehát egy tetv (a „tetű”-vel ellentétben ez jobban cseng, ezért ezt a formát használom). Például lapostetv.

Ezen igencsak eltűnődtem. Tegnap hirdette ki az ősfideszes kormányfő-jelölt, kik vezetik majd a minisztériumokat a hőn áhított szebb jövőben. Találtam köztük bizony bayeri tetveket is. Persze azok más tetvek, ők már rég bűnbocsánatot nyertek. Aztán eszembe jutott Csintalan Sanyi is. Ő fideszes ugyan, de nem ős. Róla persze nem mondható el, hogy „a szocik hátsójából lógott ki”, mert ő volt ama hátsó. Legalábbis annak egyik fertálya. Régi história ez, emlékét már belepte a por. Nem folytatom, nem vagyok tetvszakértő, pláne nem ősfideszes, nekem tehát kusti. Akárcsak Kovács Lajosnak.

A kőszáli sas a tények számbavétele után meghirdeti a teendőket is. Kovács Lajos – „egy szatmári seggnyaló, egy semmi ember, egy szocibérenc” – a kőszáli sassal fenyegeti az ősfideszeseket. Ez az egyik bayeri megállapítás. A másik: az említett tetv véleménye nem magánügy, hanem közügy. Bayer tehát közügy. Igen, igen. A kőszáli sas pedig elhatározta, hogy „leszámol” Kovács Lajossal. Mert ez is közügy. „Ezt a kis cikket vedd selyemzsinórnak” – imígyen szóla a bayeri fenyegetés. S hogy miért ez a nagy svung? Tessék csak ízlelgetni az alábbi szavakat.

„Csak az érdekel, hogy a kétharmados győzelmünk után te vetted a bátorságot, hogy velem, az ötös számú párttagkönyv tulajdonosával fenyegesd, riogasd a helybéli ősfideszeseket. Egyáltalán: te vetted a bátorságot, hogy megfenyegesd az ősfideszeseket.”

Hát ezért érdemes volt korán kelnem! Az ötös számú párttagkönyv! Az ötös számú! Jaj, ez a szívemig hatolt! Nékem soha nem volt, s nem is lesz párttagkönyvem. Megmaradok tetvnek. Mintegy húsz évvel ezelőtt azonban kezemben tarthattam egyet. Mármint párttagkönyvet. Egy darab egyes számút. Bizony. Az mégiscsak többet ér, nemde? Ráadásul Rákosi Mátyásé volt az említett könyvecske. Ő is kőszáli sas volt, őskommunista. Le is fényképeztem a rögvest a piros könyvecske legfontosabb oldalát. A kiállítás dátuma: „1948. dec. 23.” A párttagság kelte: ’1910”. Rákosi elvtárs alapszervezete: „Bp. XVI/1.” Az aláíró: „Farkas Mihály főtitkár h.”. S legfölül: „1 szám.” Annyi év után ismét előkotortam a fényképet, simogattam, babusgattam, szememet pára lepte el, de még a hála könnyei között is észrevettem valami különöset. Rákosi tagkönyvének alján, baloldalt a fénykép! A jellegzetes tejbetök-vigyor. Ez nem lett az enyészeté. Kőszáli sasról kőszáli sasra szállt, manapság Bayer orcájáról köszön ránk.

Amint mondám előbb, én soha nem ízleltem meg azt a gyönyört, milyen érzés is egy ötös számú párttagkönyv birtokosának lenni. Felemelő nap lehetett, amikor a könyvecske Bayer Zsolt tulajdonába került. Nem ragozom tovább, inkább egy másik párttagot idézek, az őszintén műveletlen sztálinista költő, Szüdi György 1952-ben papírra rótt szavait: „Párttag lettem – a szél lágyan / cirógatta kezemet, / amikor a falra írtam, / Sztálin elvtárs, nevedet.” A szovjet nép nagy vezérének nevét tessék felcserélni egy másik vezér nevével. Az is két szótagos.

Bayer Zsolt tehát – magosra tartva párttagkönyvét – kihirdette: leszámol Kovács Lajossal. Meg a hasonló tetvekkel. Néki ez elvitathatatlan joga, mivel ő ősfideszes. Tisztán kell tartani a Pártot. Mert egy tetv, aki „sok mindent cipel magával a múltból”, nem képes „felemelkedni az élcsapat színvonalára”. Az idézett részleteket szintén egy sztálinista műből idéztem. Egy klasszikus termelési regényből. Szerzője Bayer Zsolt egyik kedves írója, nevét nem árulom el, találja ki a mélyművelt kőszáli sas.

S hogy miért idézek egy hatvan évvel ezelőtti regényből? Hogy megértsük az „ősfideszesség” lényegét. Hogy feltárjuk a bayeri üzenet bolsevik gyökereit.

Az említett termelési regény egy nagy építkezés helyszínén játszódik, 1949-ben. Sztálin elvtárs 70. születésnapja közelg, a dolgozók munkafelajánlásaitól, a normák túlteljesítésének ígéreteitől pezseg a lég. A sztálini műszak sikeréhez azonban hiányzik a legfontosabb feltétel. A Párt. A telepen ugyanis nincs pártszervezet. Egy szép, derűs napon azonban megérkezik egy délceg férfiú. Ő a párttitkár, ő fogja megszervezni a pártszervezetet. Szobája ajtajára tábla kerül, rajta veres felirattal a Párt neve: MDP.

Az építkezés személyzeti főnöke – ifjú hölgy, párttag, de nem őskommunista, ő nem látta se Lenint, se Szamuely Tibort – a hír hallatán elindul a párttitkár szobája felé, amelynek ajtaján ugye ott vöröslik három betű. S a betűk láttán az ifjú hölgy megtorpan. Érzelmi hullámok dagadoznak keblében, dúl-fúl a vérvörös vihar.

„A három vörös betű olyan indulattal töltötte meg, várnia kellett, amíg legyőzi. Tudta, hogy helytelen, hogy téves ez az érzés, mégis a szíve mélyén valahogy azt érezte, most már hetek, napok alatt rendbe jön minden, vagy legalábbis jó úton indul. Soha életében, huszonnégy esztendejében senki, semmi iránt nem érzett még ilyen bizodalmat: kősziklának érezte a pártot a háborgó tengeren, az egyetlen szilárd, egyenes útnak, amelyen kívül mindenütt buktatók, csapdák, ingoványok kapnák el, szerelmes kötélnek érezte, amely a legjobbakkal fűzi össze, fénysugárnak a sötétség és félhomály zűrzavaros világában. Már tudta, az elmúlt esztendők során megtanulta, hogy a párt nem elvont gondolat, nem tőle független eszme, hanem eleven erő, pajzs és dárda, az élet csontrendszere, az ő munkája is, mégis mindig maga felett látta, s úgy, hogy őt is szüntelenül a magasba vonta; – szülő anyjának érezte a pártot.”

Oly szép ez a szöveg! A Párt, mint szülő anya! Aztán az ifjú hölgy belép a szobába, s örömében ezt rebegi a párttitkárnak: „Amíg nem volt itt párt, nem volt mérce sem.” A Párt, mint mérce. Ezt se feledjük.

Az építkezésen egyre jobban halad a munka – van ugye már mérce -, s végre sor kerül az első taggyűlésre. A mércét képviselő párttitkár imígyen szóla a gyülekezethez:

„A párt ti vagytok, a párt bennetek van: minden, ami szép, bátor, emberi bennetek, a pártot erősíti, és minden, ami hiba, gyengeség, gyávaság: a pártot bontja. Nincs ennél nagyobb dicsőség: helyet foglalni a munkásosztály legjobbjai közt. A kommunista élete csupa küzdelem, és még sincs szebb élet a miénknél: mindig a nép között, a néppel, és mindig a nép előtt! /…/ A mi országunk kicsi volt, népünk ismeretlen. De most naggyá lehetünk. /…/ Elvtársak, egy egész világ figyel ránk: úgy dolgozzunk!”

Ismerősek a fenti mondatok? Csupán bizonyos szavakat kell kicserélnünk, s máris a mába csöppenünk. Akkor is volt élcsapat, ma is van. Ma is küzdelemről, új világról szól a dal. És ma is a nép között, a néppel, stb. Ahogyan Bayer Zsolt is tette Szatmárban. Az élcsapat tagjaival mulatozva. Akiknek szülő anyja a narancsos Párt, amely pajzs és dárda, sőt mérce is. Meg lehet mérni vele a „semmilyen” alakokat, Kovács Lajost és egyéb tetveket.

Az idézett sztálinista regényben azonban az élcsapat vezetői nem ítéltek sommásan az emberek fölött. Nem azt nézték, ki az őstag, s ki nem az. A telepvezető például így vall erről:

„Én azt mondom, nincs elveszett ember minálunk, vagy legalábbis nagyon kevés. Akinek a lelkében csak egy tűhegynyi jó maradt: belekapaszkodunk s kifordítjuk vele sarkaiból az egész fickót. A mi nyersanyagunk az ember.”

Az ősfideszes Bayer Zsolt ezt a bolsevik hagyományt nem követi. Az ő világa két részre oszlik: a narancsosokra, és a „semmilyenekre”. Ez utóbbiak ugye a tetvek, akik olykor ellepik az élcsapatot. A tetv pedig nem jó nyersanyag, nincs mit kezdeni vele. El kell taposni.

Idézett regényünkben is vannak persze tetvek, bár nem ezen a néven említődnek. Vegyünk egyetlen példát. Dolgozik egy ember a telepen, vezető beosztásban, ráadásul még párttag is. Szavakban lelkes kommunista, nem ódzkodik az építő bírálattól és az őszinte önkritikától. Mégis gyanú támad vele szemben, hiába a lelkes kommunistaság. Hogy miért a gyanakvás? A telepvezető adja meg a választ:

„Tudja mit mondott erről Sztálin elvtárs? Hogy az igazi kártevőnek időnkint sikereket kell felmutatni munkájában, csak így tud bizalmat kelteni, csak így maradhat meg kártevőnek. /…/
Szaga van ennek a fickónak, elvtársak; minden jel arra mutat, hogy az ellenség ügynöke. Ha így van, lakolnia kell.”

Hatvan évvel ezelőtt az „ellenség ügynöké”-ről, „kártevő”-ről beszélt az említett regény szereplője. Ma a „tetvek” terminus technicus dívik. A tetv a kártevők egyik alfaja. Hatvan év alatt ennyit fejlődtünk, konkrétabb lett a szidalmazás. A párttagkönyv megítélése azonban a régi: akkor is a párttag szeme fénye volt a kicsinyke könyv, ma is pótolhatatlan kincs.

Mondandóm végére jutottam, érti, aki érti. A Bayer nevezetű kőszáli sas egy letűntnek hitt, régi világot elevenített fel mai vezércikkében. Csak az a bibi, hogy minden utánzás unalmas. Retrounalom. Ráadásul röhejes is. Ez az újnak, narancsosnak maszkírozott ősbolsevik mentalitás is az. Kovács Lajost nem ismerem. Kifogásolt mondata alapján azonban nem hiszem, hogy tetv lenne. Szerintem sem tesz jót normális emberfiának, ha olyan társaságban büfög-kurjongat, ahol Bayer húzza a talpalávalót. Úgyhogy engem is fölvehet a listájára ez a vicces kőszáli sas, nem fogok megijedni. Ahogy bizonyára Kovács Lajos sem rémült meg az ötös számú párttagkönyvtől.

Tényleg, mit kezdjünk ezzel a párttagkönyvvel, mint fenyegetéssel? Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom: ezen még az ős- és őstelen fideszesek is csak röhögnek. Bayer háta mögött. Az ember értékét ugyanis nem lehet tagkönyvvel mérni. Az értéktelenségét viszont igen.

Hamvas Béla – kőszáli sasunk egyik kedvenc szerzője, ki tudja, miért – egyik remek írásában modern korunkat „senki-korszak”-nak nevezi. A senki-korszakban a hatalom megszerzése, a karrier megteremtése nem jelent különösebb nehézséget. A senki-korszak típusemberének csak külső célja van: érvényesülni. Bármi áron. Lásd például Bayer Zsoltot. Aki – köztudott – régebben sokféle hátsóból lógatta ki ötös számú párttagkönyvét. Végül aztán kikötött a legjövedelmezőbb fenéknél. Nem akarom sem őt, sem a feneket minősíteni, inkább idézem Hamvas Bélát néhány mondatát.

„A karriernek receptje van. Legfontosabb alkatrésze a szégyentelenség. Az arc hiánya. Senkiség kell hozzá. /…/ A senkit a tisztesség iránt való bizalmatlanság jellemzi. Csak a svindliben hisz. /…/ A senki számára a tisztesség csalás. Csak mint vicc képzelhető el. Egyébként a senki-korszakban a dolgok csupán vicc alakjában viselhetők el. /…/ A közélet már csak mint vicc érthető. A magánélet még sokkal inkább. Nem komikus, hanem komolytalan. Pontosan olyan, mint amilyennek a vicclapok ábrázolják. /…/ A senkiség tulajdonképpen jelentéktelenség. Nemhogy nincs személyisége, énje, magatartása, önérzete, mert mindezt részben feladta, részben elvesztette; senkiség az, ahol valakinek lennie kellene, de nincs senki. Nem valamely külső befolyásra. A senki egyet akar, élni; de hogy ez alatt mit ért, már tudjuk.”

Szegény, szegény Bayer Zsolt! Senki-korszakban kőszáli sast mímelni felettébb vicces. Ami megmaradt belőle: az arc szégyentelenség szülte hiánya. Meg a tejbetök-vigyor emléke, és a büszkén emlegetett ötös számú párttagkönyv. Senkiség. Jelentéktelenség. Kacagjunk hát felszabadultan, felebarátaim!

Falusy Márton – HunHír.Hu