Mert hát gyilkosok, a szentencia már kimondatott. A választások második fordulója utáni napon, az Amerikai Magyar Népszava internetes kiadásában. Aki kihirdette az ítéletet: Bartus László, az említett lap főnöke. „Nézz a tükörbe!” című vezércikkében persze nemcsak az új erő tagjait, szavazóit, szimpatizánsait teszi mérlegre. Nem. Bartus nem áll meg félúton: szerinte a magyarok „legalább hatvan” százaléka „náci érzelmű ember”. Ez lenne hát a narancsos győztesek által hangoztatott nemzeti egység fundamentuma?
A nagy múltú, a 19. század végén alapított és sokáig nemcsak nevében „magyar” Amerikai Magyar Népszava április 26-án három írást is közölt a szokásos „náci-fasiszta-nyilas” témakörben. Bartus mellett Buják Attila és Para-Kovács Imre a rettegő-kórus másik két tagja.
Buják Attila a hatos villamoson élte át, milyen korszak is következik Árpád honában. „Idős, kalapos budai urak” beszélgetnek a választásról, egyikük így kommentálja a fejleményeket: „Hát Dezsőkém, tizenhét százalék (a Jobbikra célzott) az tizenhét százalék, de hiába. Az a szar, szemét, gennyes LMP beleköpött a levesbe.” Ezen igencsak elmerengenek a budai öregurak, egyikük bágyadtan meg is jegyzi, hogy bár „az SZDSZ kifingott, a szavazói megmaradtak. Azokat kéne elgázosítani.” Ezt hallván Buják urunk igencsak elszörnyülködik, s a viktoriánus kor kezdetén le is vonja a következtetést: „az út elején járunk, de máris mellig ér a szar”. Mármint Buják melléig. Ami persze magánügy, lépjünk is át Bujákon. Akinek nem sz….a, ne vegye magára.
Para-Kovács írása hosszabb, mint Bujáké, ezért unalmasabb is. Tudniillik a rettegésből is megárt a sok: túl nagy adagban egyszerűen élvezhetetlen. Paránk szerint „rettenetes és vállalhatatlan a Jobbik előretörése” (ki kérte, hogy ő vállalja?), nem is érdemes keresgélni a mélyebb okokat, egyszerűen ki kell jelenteni: „majdnem egymillió magyar választópolgár úgy látta jónak, hogy egy neonyilas tömörülést támogat szavazatával”. Föllégeztem, amikor ezt olvastam, hiszen nem az elcsépelt „fasiszta”, avagy „náci” jelzőt használja Papa-Kovács, hanem a „neonyilas”-t. A „nyilasság” mégiscsak hazai termék, nem pedig gyanús importáru.
Aztán fecseg össze-vissza a Jobbikról a mi Paránk, majd ezt írja nagy bölcsen: „Magyarnak lenni kollektív neurózis.” Magyar vagyok, de soha nem mondták még rám, hogy neurotikus vagyok. És soha sem éreztem, hogy ebben a kollektív micsodában tapicskolnék. A kiválasztottan különös génállományú Para-Kovács azonban most megmondta. Idegbetegek vagyunk mi, magyarok. Kivétel nélkül, kedves Olvasó.
Paránknak egyébként egyik párt sem kóser, kivéve a még létező MSZP-t, amely bár rászolgált a vereségre, de „mégis civilizált párt”. Valószínűleg igaza is van a szerzőnek: a szocik vélhetően megtanultak késsel-villával enni, angolvécébe pottyantani, alfarhangot szordínóval a légbe ereszteni, und so weiter. Na és? De mi a helyzet az emeszpés kleptomániával? Az elvtársiasan civilizált országfosztással? Erről Paránk nem szól, számára csak egyetlen szörnyűség létezik: a „neonyilas”, civilizálatlan patás ördög.
Ahogy a magyarság egésze is valami borzalom. Émelyítő szaga van.
„Lehet ezt az országot megemelni, lehet kihazudni a kelet fogságából, lehet úgy tenni, mintha nagyok lennénk és erősek, de közben itt tocsogunk a klasszikus és lehazudhatatlan posztszovjet reménytelenségben, krumplit veszünk és hagymát télire, zsírban úsztatjuk az olcsó húsokat, ordítva énekeljük részegen a székely himnuszt, aztán lefekszünk a matracra, amiben kétszáz év izzadsága van.”
Látjátok feleim, mik vogymuk? Paránk biz’ tudja, ó magyar. A székely himnusz ordítása két évszázad izzadságával és posztszovjet zsírszaggal elegyítve. Ez vogymuk mi.
Bujákot és Para-Kovácsot csak bemelegítésül idéztem. Hogy megalapozzam a jó hangulatot. Mert az amerikás Népszava igazi attrakciója Bartus László írása. Ez a remek ember azt tanácsolja a magyarnak: nézz tükörbe! S ha felszólításának eleget teszünk, megannyi nácit kellene látnunk a tükörben, sőt még Hitler atyai mosolyát is.
Az alábbiakban Bartus szövegének csak néhány, különösen megkapó részletét idézem, s egy-két pőre mondatot is odabiggyesztek majd kommentár gyanánt. Már az írás első bekezdése szívet gyönyörködtető.
„Ezen a héten jelentős teret szenteltünk a holokauszt áldozataira való megemlékezésnek. Csakazértis. Arról kell beszélni, ami fontos. És ma hazáját szerető magyar embernek nem lehet más fontosabb, mint az országot elárasztó antiszemitizmus és nácizmus, az embertelenség és a gyűlölködés ellen felemelni a szavát.”
Lehet, hogy „neonyilas” vagyok, de számomra vannak fontosabb dolgok is. Például a nyelv. Amely nékem édes hazám, s amelyet rögtön az első mondatban meggyaláz ez a Bartus nevű alak. „Áldozatokra” ugyanis nem, csak „áldozatokról” szoktunk „megemlékezni”. „Áldozatokra” pediglen igekötő nélkül „emlékezünk”. Ezek a fránya vonzatok! Nem tehetek róla, nékem ezek a nyelvi gondok fontosak. A Bartus gondja viszont egyáltalán nem az. Az országot semmi sem árasztotta el, én legalábbis nem hallottam hírét. Ja, hogy a Bujáknak a melléig ér a szar? Hát az az ő baja, nem pedig az országé.
Aztán Bartus beszél egy kissé ködös „felmutatásról” is:
„Ma tisztességes magyar ember nem tehet mást, mint felmutat 600 ezer magyar embert, köztük gyerekeket, és öregeket, olyanokat, mint a Te gyereked, unokád vagy az apád, akiket állatok módjára vagonokba tereltek, majd gázkamrákban iparszerű keretek között elpusztítottak.”
Hát ez a mondat recseg-ropog. Először: hogyan kell felmutatni a halottakat? Hol kell megemelni őket? Egyszóval mi a teendő – hogy Lenin szavaival éljek. Másodszor: milyen 600 ezerről beszél Bartus? A hivatalos „holocaust”-történetírás hazai nagyja, Karsai László egyik legújabb publikációjában „kb. 500 ezer” magyarországi zsidó áldozatról beszél. Ha jól számolom, ez a Bartus által is emlegetett bűvös számnál mintegy 17 %-kal kevesebb. S nem azért, mert a „neonyilas” patás ördög is ennyi százalékot kapott a választáson. Harmadszor: a hivatalos „holocaust”-történetírás szerint mintegy 400 ezer hazai zsidót deportáltak. Ebből – Bartus szerint – 600 ezret elpusztítottak. Micsoda „szakrális” szaporulat!
A kötelező „holocaust”-csuklógyakorlat után Bartus a Jobbikra tereli a szót. Pontosabban: az új erőre és a szavazóira. Az új erő a szerző szerint „egy igazi, velejéig romlott náci párt”. Aztán: „ugyanolyan nácik, fasiszták és nyilasok, mint az elődeik voltak”. Hopp, itt cövekeljünk le egy pillanatra. Hitler csak náci volt. Mussolini csak fasiszta. Szálasi csak nyilas. A Jobbik viszont valamennyi egy füst alatt. Nácifasisztanyilas. Hitler tehát Vonához képest egy angyal, hiszen se fasiszta, se nyilas nem volt. Hiába, nagy szellem ez a Bartus.
Na de nemcsak a nácifasisztanyilas Jobbikkal van baj, hanem a szavazóival is. Hiszen „akik a Jobbikra szavaztak, azok is nácik”. Viszont nem fasiszták és nem nyilasok, szavazónak lenni mégiscsak enyhítő körülmény (nem az, később majd kiderül). Most látom csak, kifelejtettem még egy szép részt a Jobbikról: „ez egy rohadék fasiszta, náci párt”. A nyilasság tehát most hiányzik, helyette beugrott a „rohadék”. Összefoglalva Bartus mondókáját: a Jobbik velejéig romlott, rohadék nácifasisztanyilas. Tudtommal eleddig senki nem bánt – verbálisan – ilyen bőkezűen az új erővel. Köszönet érte, drága Bartus úr!
A szerző azonban nem elégszik meg ennyivel. Azt mondja, hogy aki a Jobbikra szavazott, aki a Jobbikkal szimpatizál, nézegesse az ún. „holocaust”-ról készült fotókat, „és nyugodtan képzelje oda magát a hullahegyek mellé a gyilkosok közé, mert közülük való”. A fölforrt bartusi agyvízben zagyvaság úszkál. A szavazó, a szimpatizáns igazi gyilkos, de a Jobbik nem az. Miért ez a különbségtétel? Könyörgöm, Vona Gábor is legyen legalább egy icipicit gyilkos! Nem lehetne, Bartus úr?
S forr, csak forr tovább az agyvíz rendületlenül, fölbukkan benne Adolf Hitler, a világhírű szobafestő-mázoló. Bartus szerint ugyanis „Magyarországon ma nem húsz százalék náci érzelmű ember van, hanem legalább hatvan. Húsz nyíltan rájuk szavazott vagy nem ment el, másik húsz ott lapul a Fideszben, a harmadik húsz elítéli a nácizmust, de ha megkérdezed a zsidókról, ugyanazt mondja, amit Adolf Hitler”. Amikor idáig értem a szövegben, szinte láttam, miképp kezd algásodni Bartus agyvize. Ez a háromszor húsz százalék hogyan jött ki? Úgy, mint a „felmutatásra” kiszemelt 600 ezer? Szerzőnk nagyon szereti a hatos számot (Hitler neve is hat betűből áll)….
Na de csak ezután jön a bartusi poén: „Hitler ma Magyarországra költözne, sehol nem érezné magát olyan jól, mint ott”. S ez miért baj? Magyarország tényleg pompás hely. Elbűvölő tájak, csupaszív emberek. A magyarság ősidők óta a vendégszeretetéről híres. Jó szobafestőre pedig mindig van kereslet. Még válság idején is.
Bartus agyvize forrpontra ért, nincs tovább. Jut még egy kis pofon a Fidesznek is, amely „ezt a mocskos náci hordát” Magyarországra szabadította, s ennek a „hordának” köszönheti a kétharmados győzelmét. Pontosabban szólva: „a náciknak és a Jobbiknak”. Szóval nem a Jobbikban, hanem azon kívül vannak a nácik? Előbb ugyanis még a Jobbik volt a „náci horda”, most pedig a nácikról ÉS a Jobbikról beszél a szerző, amiből logikusan következik, hogy a Jobbik nem náci. Akkor ugyanis nem lenne ott a nagybetűvel kiemelt kötőszó. Ajjaj, baj van azzal az agyvízzel! Egyre zavarosabb, le kellene csapolni.
Itt a vége, nincs több idézet. Bartus szövegének türelmes elolvasása után kimentem a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe. Nem láttam ott egyetlen rohadék-mocskos-nácifasisztanyilast sem. A híres szobafestő-mázoló képe sem derengett. Csak a bartusi őrülettől kisimult, vidám orcám vigyorgott vissza reám. Hirtelen fölszisszentem. Visszasiettem a szobába, néztem a monitoron Bartus László arcképét a népszavás cikk mellett. „Maga csak tegezze a Bujákját meg a Para-Kovácsát, de ne engem” – sziszegtem halkan. Aztán hátradőltem, s haragom elszállt, mint a krematórium füstje. Hisz amerikás népszavásnak lenni tényleg nem könnyű. Az maga a kollektív neurózis. Csak tükörbe kellene nézniük.
Falusy Márton – HunHír.Hu