A csütörtökön megnyílt XVII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége Ámosz Oz izraeli író. Mielőtt bárki fölsóhajt, hogy „megint egy zsidó”, szögezzük le rögtön: Oz jó író, s ráadásul a szélsőséges, a palesztinokat elnyomó izraeli politika ellenfele.
Egyik alapítója a hetvenes évek végén megalakult „Békét Most” (Peace Now) mozgalomnak. Az 1967-es háború után – amikor Izrael újabb területeket hódított meg – Ámosz Oz nyílt levelet intézett az izraeli kormányhoz. Ebben tárgyalásokat sürgetett a megszállt Gáza és Ciszjordánia ügyében, mert – ahogy fogalmazott – „még az elkerülhetetlen megszállás is korrumpál”. Az írót akkor egyesek árulónak nevezték, halálos fenyegetéseket is kapott.
Oz évtizedek óta az önálló palesztin állam megteremtésének a híve. Véleménye szerint Izrael biztonsága csak akkor garantálható, ha az embertelen körülmények között, menekülttáborokban élő palesztinok saját hazájukban élhetnek. Kérdés persze: miért ne élhetnének békében az egy és oszthatatlan Palesztina földjén? Egy palesztin illetékes meg is jegyezte: Oz úgy kezeli a palesztinokat, mint valami bútort, amelyet csak arrébb kell tolni. Ebben a gúnyos megjegyzésben van is igazság, hiszen Oz politikai nézetei olykor eléggé ködösek, zavarosak.
A közismerten baloldali író például támogatta a 2006 nyarán Libanon ellen indított izraeli akciót, később aztán már a tűzszünetért emelt szót. Ugyanez volt a helyzet 2008 decemberében, amikor – más közéleti szereplők társaságában – ő is támogatta a gázai övezet ellen megindított brutális offenzívát, majd januárban már a mielőbbi tűzszünetért állt ki. Aztán telt-múlt az idő, s az izraeli hadsereg által elkövetett gázai gaztetteket kertelés nélkül „háborús bűncselekmények”-nek nevezte.
Ámosz Oz nézeteinek a középpontjában Izrael biztonsága áll. Ezért a palesztin kérdést is csak izraeli szemüveggel képes látni és megérteni. A „biztonsági fal”-nak nevezett borzalom építését például szintén támogatta és támogatja – azzal a megszorítással, hogy annak az 1967-es háborút megelőző határvonalon kellene felépülnie (tudjuk, nem ott épült-épül). A palesztin menekültek ügyében sem tud elszakadni sajátos faji nézőpontjától. Tavaly februárban, a Guardian című angol lapnak adott nyilatkozatában egyértelművé tette: nem tartja lehetségesnek az elűzött palesztinok visszatérését Izrael földjére, mert „akkor két palesztin állam lenne, s a zsidó népnek nem lenne saját otthona”. Tudjuk, máig érvényben van az az ENSZ-határozat, amely biztosítja a palesztin menekültek visszatérését otthonaikba. Az izraeli írót azonban ez a határozat nem érdekli, az igazságosság és méltányosság szempontját az ő gondolkodásában felülírják a faji alapú megfontolások.
A fentiek ellenére hiba lenne az izraeli írót egy lapon említeni a szélsőséges, rasszista Netanjahuval és társaival. Különösen most, amikor Jeruzsálem kérdése ismét a nemzetközi politika fókuszába került.
Tegnap a könyvfesztiválon pódiumbeszélgetésen vett részt Ámosz Oz. A kérdező az elfogult politikai nézeteiről és kötődéseiről közismert Váradi Júlia volt. Erről az eseményről a Mazsihisz honlapján is olvasható beszámoló ezzel a beszédes címmel: „Oz: hova vezet a gyűlölet?” A tudósítás szerint irodalmi ügyek mellett – eléggé felszínesen – szóba került az izraeli-palesztin „konfliktus” is, majd Váradi Júlia a magyar belpolitikai helyzetről kérdezte az írót. Oz elmondta, hogy „rémülettel vette tudomásul a szélsőjobb viszonylagos győzelmét”, ráadásul „a mérsékelt jobboldal nagyarányú győzelmének sem örül maradéktalanul”. Oz szerint az lenne a helyes, ha a magyarok beszélnének a szélsőjobboldali veszélyről. Ha például feltennék a kérdést a szomszédnak, a fodrásznak, „vajon hova vezet a gyűlölet, hova a kirekesztés, az antiszemitizmus?”
Nem akarom kétségbe vonni Ámosz Oz azon jogát, hogy magyarországi ügyekben megnyilatkozzék. Csak annyit jegyzek meg, hogy bizonyára izraeli lapokból tájékozódik, azok pedig az állítólagos magyar „szélsőjobboldal” ügyében – finoman szólva – nem éppen hiteles források.
De nem is ezzel van bajom. Inkább azzal, hogy a pódiumbeszélgetést vezető Váradi Júlia a beszámolók szerint nem kérdezte az izraeli írót Jeruzsálemről. Pedig éppen a beszélgetés előtt jelent meg a hír: az izraeli kormány elutasította Barak Obama követelését, hogy a zsidó állam függesszen fel minden építkezést a megszállt Kelet-Jeruzsálemben.
Köztudott, hogy Ámosz Oz Jeruzsálemben született. Közel tíz évvel Izrael megalakulása előtt. Őt tehát több okból is személyesen érinti a Jeruzsálem körül zajló vita. Váradi Júlia helyében én bizony erről faggattam volna az izraeli vendéget – nem pedig a 2010-es magyar választás eredményéről. Hiszen Izraelben hosszú-hosszú ideje meg lehet tapasztalni, hogy „hova vezet a gyűlölet, hova a kirekesztés”. S erről éppen Ámosz Oz adhatott volna gazdag tájékoztatást.
Vajon véletlen, hogy a beszélgetésen nem került terítékre Jeruzsálem kérdése? Aki ellátogat az Ámosz Oz által alapított „Béke Most” mozgalom honlapjára (www.peacenow.org.il), azonnal megkapja a feleletet.
A honlapon nem is kell nagyon keresgélni a választ: a nyitó oldal vezető híre Jeruzsálem. A „Békét Most” szerint az izraeli kormány és jobboldali támogatói azt próbálják elhitetni, hogy Jeruzsálem „egyesített” város és az is marad, s ebben a kérdésben konszenzus uralkodik az izraeli közvéleményben. A „Békét Most” azonban ezt a törekvést nem fogadja el, ezért felhívással fordul az emberekhez: „Egyesítsük erőinket, s szálljunk szembe ezzel az állítással.” A békemozgalom arra kéri az olvasókat, hogy írjanak levelet az országos és helyi lapoknak, s utasítsák el a Jeruzsálemre vonatkozó izraeli terveket. A „Békét Most” mozgalomnak természetesen igaza van: Jeruzsálem megszállt terület, nem Izrael része. A város jövőbeni sorsa a közel-keleti rendezés függvénye. Ezért tiltakozik a békemozgalom a jeruzsálemi építkezések, betelepítések, és a palesztin lakosok száműzése ellen.
Ámosz Oz magyar belpolitikai kérdésekben nem, Jeruzsálem ügyében viszont igencsak illetékes. Korántsem meglepő, hogy Váradi Júlia ezt a témát nem feszegette. A hazai zsidóság „prominensei” ugyanis – ki ne tudná – Jeruzsálemet a zsidó állam „örök és oszthatatlan” fővárosának tekintik. Milyen kínos lett volna szembesülni Ámosz Oz véleményével! Pedig a szembesülésre volt már példa idehaza, igaz, több mint két évtizede. Még az „átkosban”, 1988-ban adta ki az Európa Könyvkiadó Oz kitűnő riportkönyvét: „Keresztül-kasul Izrael országában 1982 őszén”. Tudomásom szerint ez a mű nem jelent meg új kiadásban,
1982 – ebben az évben indította meg az izraeli hadsereg azt a libanoni offenzívát, amely elsősorban a szabrai és satillai mészárlások miatt hagyott kitörölhetetlen nyomot az emlékezetünkben. Bár a tömeggyilkosságokat nem az izraeli katonák hajtották végre – ők csak lehetővé tették a mészárlást -, az izraeli közvélemény fölháborodása nem maradt el. A „Békét Most” is követelte az izraeli erők azonnali kivonását, és Sharon védelmi miniszter lemondását (méghozzá sikerrel).
Nos ennek az évnek az őszén indult útnak Ámosz Oz, hogy bebarangolva Izrael földjét elbeszélgessen az emberekkel a háború avagy béke szükségességéről, az arabokhoz fűződő viszonyról, a zsidó állam jövőjéről. Oz tehát tükröt tartott Izrael népe elé. S mi, olvasók elborzadtunk attól, amit a tükörben megpillantottunk. Sőt: ma is elborzadunk. Az alábbiakban a könyv néhány részletét szeretném megosztani a kedves Olvasóval.
Oz felkereste azt az épületet, ahol gyermekkorában tanult. Itt már egy másfajta iskolát talált, s az egyik tanárral hosszasan elbeszélgetett. Oz például megkérdezte, tanítanak-e a diákoknak a zsidó történelmen túl általános történelmet. A válasz:
„Isten őrizz! A gójim (a gój többes száma: „idegenek” – a szerk.) dolgairól tanuljanak a gójim. Mi olyan nép vagyunk, amely ’egyedül fog lakni, nem számítja magát a nemzetek közé’. Nem számítja magát közéjük, nem keveredik velük. Milyen érdek fűz minket ahhoz, hogy az ő tisztátalanságaikkal foglalkozzunk? Azt akarná, hogy a gyermekeinket gyilkosságokkal, rablással vagy erkölcstelenségekkel traktáljuk?”
Íme a másság tisztelete, a tolerancia – zsidó perspektívából. Oz útja aztán egy Tekoá nevű – Betlehem közelében fekvő – településre vezet. Fiatal házaspárral beszélget. Az asszony – neve: Herijet – azt fejtegeti, hogy újabb nagy, zsidó bevándorlásra van szüksége Izraelnek, majd azt is kifejti, hogy nem hisz a békében. Íme egy részlet:
„Nem szükséges okvetlenül háború. Lehetséges a külföldön élő zsidók valamilyen katasztrófája. Az, hogy véget ér a jólétük. Hogy üldözzék őket. Akkor majd jönnek. De a győzelem, az jobb. /…/ Egyáltalán, én nem hiszem, hogy béke lesz, a gójim gyűlölete a zsidó nép ellen, ez megmarad örökre. Soha, de soha nem volt béke köztünk és köztük, legfeljebb akkor, ha ők győztek le minket tökéletesen, vagy ha mi győztük le őket tökéletesen. Talán-talán, ha egy olyan valakinek, mint Arik Sárón, megengednék, hogy végezzen velük meg az országaikkal, amennyire csak lehet, akkor megértenék az arabok, hogy jót tettünk velük, amikor egyáltalán meghagytuk az életüket.
Talán egyszer megértik az arabok, hogy ez az ország a zsidóké. És az egész világ megérti. De csak akkor, ha előbb mi magunk is megértjük. Ha összefogunk. Ha abbahagyják, hogy belülről aknázzák alá az országra való jogunkat. Ha abbahagyják, hogy az arabok és a gójim kezére játszanak. Egyáltalán, ha folyton arra leszünk tekintettel, amit a gójim mondanak – akkor bizony nem lesz nekünk semmink. Erősek vagyunk, és most az erőé a szó. A gójim megértik az erő szavát.”
Herijet férje, Menáhém engedékenyebb. Ő bizony lát módot arra, hogy az arabokkal együtt éljenek a zsidók. Persze csak bizonyos feltételek mellett.
„Én látok jó lehetőséget arra, hogy barátságban éljünk az arabokkal. Mikortól? Akkortól, amikor megértik, hogy ők csak a mi szívességünkből vannak itt nálunk, nem pedig azért, mert joguk van rá. /…/ Az arab nem keresi a háborút. Csak azt kell nagyon jól megtanulnia, hogy pontosan hol a helye. /…/ Hadd dolgozzanak, éljenek kedvük szerint, csak azt kell tudniuk, ki itt az úr. Ez az egész.”
Hát a Herijet-Menáhém páros is ízletes példát adott a felebaráti szeretetből. Nem úgy, mint az az arab, akivel Ramallahban beszélget az író. Az Ábú-Ázmi névre hallgató öregúr ilyesmiket mondott:
„Ti mindent elvettetek tőlünk. Hogyan tudtok éjszaka aludni? Nem féltek az Istentől? Elvettetek mindent. De mi magunk is vétkesek vagyunk. Te tudod, hogy a kezdet kezdetén a mi embereink csak úgy, egyszerűen öldösték a zsidókat. Semmiért! Most megkaptuk érte a büntetésünket. Nektek is megvan Istentől a büntetésetek. Írd meg az izraeli újságban, írd meg, hogy ami volt, az volt. Annak vége. Mindenki élni akar a földjén, élvezni a vagyonát. A zsidók is, az arabok is mind élni akarnak. Írd meg, a föld nem a zsidóké és nem az araboké. A föld az Istené. Aki elnyeri az Ő tetszését, annak adja oda a földjét. Egyedül Isten dönt. És aki gonoszul cselekszik, annak meg kell fizetnie az árát: Isten elmegy mellette és elfelejti őt.”
Mennyire más, mélyen emberi szavak, ugye? De menjünk tovább, halljunk ismét egy igazi zsidó hangot. Egy olyan zsidóét – nevét csak egy C betű jelzi -, aki nem akar takarózni már az ún. „holocaust”-ból származó állítólagos előjogokkal. Hosszabb idézet következik.
„Láthatóan komoly kilátás van rá, hogy ez a háború megint gyűlöletessé tett minket a magát civilizáltnak nevező világ szemében. Végérvényesen. És mostantól kezdve talán egyszer vége szakad az egyedülálló zsidó erkölcsről szóló locsogásoknak, a holocaust és az üldöztetések erkölcsi tanulságának, annak a tételnek, hogy a zsidók megtisztult lélekkel, szellemmel kerültek ki a gázkamrákból. /…/ Szar került a szent olajba! Vége: nincs kiválasztottság, nincs szövétnek, és áldott legyen az Isten, aki mindettől megszabadított minket.
/…/ Minden szomszédunktól, aki kezet emel ránk, erővel el kell vennünk mindig mindenének a felét, a másik felét pedig fel kell égetnünk. Beleértve a kőolajat is. Beleértve azt is, hogy atomfegyverrel. Míg csak el nem megy a kedve, hogy összeakaszkodjon velünk. /…/ Mindössze az a követelmény, hogy az idők végén mi legyünk a farkas, és az összes gójim itt a szomszédságunkban legyen a bárány. Már a nagyobb biztonság kedvéért.
/…/ Én csak egyet tudok: mindaddig, amíg magáért a fennmaradásért folyik a harc, minden meg van engedve. Az is meg van engedve, ami tilos. Még az is, hogy az összes arabot kiűzzük a Nyugati-partól. Minden meg van engedve.
/…/ Hadd mondjak valamit: én, én ma is kész vagyok rá, önként, hogy elvégezzem Izrael népéért a mocskos munkát, hogy szükség szerint arabokat öljek, hogy száműzzem, elkergessem, megégessem őket, hogy meggyűlöltessem magunkat, hogy forróvá tegyem a talajt a diaszpórában élő zsidek (a diaszpórában élő zsidók „lenéző” megnevezése – a szerk.) lába alatt, és arra kényszerítsem őket, hogy jajgatva, de gyorsan idefussanak az országba. Még ha itt is, ott is fel kéne ezért robbantanom egy csomó zsinagógát. /…/ Amit ti valamennyien még képtelenek voltatok felfogni, talán óriási eszetek miatt, az az, hogy a cionizmus szennyes munkája még nem fejeződött be. Még messze vagyunk tőle.”
Ámosz Oz a fenti monológ után felteszi a kérdést: „Vajon amit Hitler a zsidókkal tett, nem csupán kardcsapás volt, hanem kígyómarás is? Nem hatolt be vajon az a méreg a szívekbe, egyes szívekbe, hogy ott pezsegjen tovább?” Oz kérdése persze magában rejti a választ, de erről nem szívesen értekezem, mert a jelzett téma kibontása az ún. „holocaust”-tagadás körébe esnék. Ilyen esetben a hallgatás beszédesebb.
Ámosz Oz leírja egyik látogatását egy Ofra nevű településen. Itt megfordul a helyzet: nemcsak az ofraiak beszélnek, hanem vitatkozva az elhangzottakkal maga a szerző is hosszan kifejti a véleményét. Zárásul Ámosz Oz hosszú beszédéből csak egy rövid részletet idézek:
„A katonai győzelmek lobogásában és a messiási mámorban eluralkodott rajtunk a gőg, eltompult a valóságérzetünk, és a lázas kísérlet, hogy befejezett tényeket teremtsünk az összes meghódított területen, a cionizmus legitimációjának az összeomlásához vezetett, s ennek árát, sajnos, még meg kell fizetnünk.”
Igen, jól látta-látja a helyzetet Ámosz Oz. Nagy árat kell majd egyszer fizetni a több évtizedes embertelenségért, a faji gőg vérgőzös túltengéséért. S hogy mi lesz ez a nagy ár? Ez egyelőre rejtély az író számára. Oz írja könyve elején: „Hogy mi lesz velünk, mindnyájunkkal, nem tudom. Aki tud megoldást, legyen szíves jelentkezzék és mondja el, jobban teszi, ha nem késedelmeskedik. A helyzet komoly.”
Sok-sok éve telt el a fenti szavak leírása óta, s a helyzet ma is komoly. Sőt: komolyabb. Úgy vélem, többek között erről is kellett volna kérdeznie a tegnapi pódiumbeszélgetésen Váradi Júliának az izraeli írót. A helyzet komolyságáról (lásd Jeruzsálem ügyét), a kamatokkal folyton duzzadó árról, amit egyszer majd meg kell fizetnie Izraelnek. Igen, mert a bűnben is el lehet adósodni. Ne feledjük: Oz idézett könyvének megjelenése óta volt dzsenini, gázai és ki tudja még milyen mészárlás. Ez mind benne van az árban.
„A cionizmus szennyes munkája még nem fejeződött be” – idéztem előbb. Így igaz, sajnos. Ez a véget nem érő „szennyes munka” szomorú példája annak, hogy – újfent idézve a Mazsihisz honlapján föllelhető írás címét – „hova vezet a gyűlölet”. A „kiválasztottak” gyűlölete a gójim ellen.
Falusy Márton – HunHír.Hu
