Ifjabb Thürmer Gyula – a Magyar Hírlap rovatvezetője – vallott így a narancsos párt vezéréhez fűződő érzelmeiről. Nincs is ezzel semmi gond, hisz’ nincs parancsba adva, hogy Orbánt szeretni kell. Én sem rajongok a volt és leendő miniszterelnökért. Az én helyzetem azonban könnyebb. Soha nem voltam és ma sem vagyok a Magyar Hírlap munkatársa. Pláne nem rovatvezetője, mint a Máté T. Gyula mozgalmi néven publikáló Thürmer-csemete. Nekem úgy tűnik, hogy a csillagok mai állása szerint imádnia kellene minden magyarok Viktorát. Mert a Széles-lapnál egy a jelszó: csak a Fidesz!

Hírlapos Gyula nem most vallotta meg Orbán iránti ellenszenvét, hanem 2006. október 30-án. Természetesen a Magyar Hírlapban, amelynek szilárd oszlopa ő immár egy évtizede. Gyulánk tehát mintegy négy évvel ezelőtt, az ’56-os forradalom könnygázzal, gumilövedékkel, viperával „megünnepelt” ötvenedik évfordulója után egy héttel „Tábla a pofámon” cím alatt érdekes publicisztikával lepte meg a hírlapos olvasókat. Íme a vallomásos kezdő sorok:

„Nem szeretem Orbán Viktort. Nem szerettem, amikor Orbán Viktor volt a miniszterelnök. Nem szeretném, hogy Orbán Viktor valaha miniszterelnök legyen. Ennyi.
S nem több. Nincs Orbán-fóbiám.”

Higgadt, tiszta hang. Semmi gyűlölet. Csak szilárd – vélhetően munkáspárti – elvhűséggel megfogalmazott távolságtartás. Hírlapos Gyulának nincs fóbiája, csak Orbán Viktor miniszterelnökségét nem kívánja. Illetve – nem kívánta 2006 őszén. Hogy ma miként gondolkodik a narancsos főnökről, azt nem tudom. Újabb írásaiban ugyanis nem foglalkozik a Fidesszel. Ahogy Orbán Viktorral sem.

A nevezetes 2006-os évben a Magyar Hírlap már középre igyekezett „pozicionálni” magát. Ez a törekvés hírlapos Gyula dolgozatán is meglátszik: ízléséhez se Orbán, se Gyurcsány nem passzol. Az október 23-án megtapasztalt rendőrattakról és annak lehetséges politikai következményeiről például így ír:

„A magát unalomba hazudó kormányfőt most hagyjuk. Habár vonzó lenne a fideszes-fóbia, hogy mindenért Gyurcsány a hunyó. Gyurcsányt holnap leválthatják a szocik, ha nem azonosulnának vele. De nem teszik. Még nem éri meg nekik. Inkább követik. Szakszerűen és jogszerűen. Az október 23-i tüntetések szétverésével talán nem az a legnagyobb baj, hogy feleslegesen brutális volt. Előfordul. Rendőrségünk válogatott személyi állományában ez benne van. A gond az, hogy az állam – és rendőrség – vezetői ujjonganak, zöld utat adva a jövőben is hasonlóhoz. A büntetlen bűncselekményhez.”

Érezzük ugye az egyensúlyozást? Úgy csapok az egyik oldal felé, hogy a másik is értsen belőle. Egyrészt létezik „fideszes-fóbia”, amely azt sulykolja, hogy csak és kizárólag Gyurcsány tehet minden bajról, az ellenzék pedig tiszta, mint a szűzi hó. Másrészt pedig ott vannak a szoci vezetők, akik ujjongva üdvözlik a rendőri brutalitást. Jól lavírozott a Thürmer-csemete: se jobb, se bal. Igaz, hangja nem is nagyon magyar.

A cikk végén azonban már felbillen a korábbi egyensúly: az inga mintha kilengene jobb felé. Idézem a két utolsó bekezdést:

„Tegnap a parlamentben Gyurcsány Ferenc is elmondta: a legfontosabb a rend. Mert ahol rend van, oda jön a tőke. Nem gyengül a forint, és száguld a tőzsde. Jó, akkor befogom a számat, s fogja be mindenki, s kispárnám lesz a külföldi befektető kisokosa egy Pinochet-képpel a címlapon. Legyen akkor egy böszme nagy diktatúra, élén Bokros Lajossal, oszt hajrá Magyarország!
S ezzel nem is lenne semmi baj. Ha előtte megkérdeznének, hogy tényleg ezt akarom-e? Az, hogy kell, mert más lehetőség nincsen, nem elég. Erre nem indok, hogy akkor jön Orbán, s Jézus, mi lesz… Főleg azért nem, mert idővel azt fogom kívánni, hogy tényleg jöjjön Orbán, s szeretném látni, hogy tényleg lesz-e nemulass. Nekik.”

Nem tudom, hogy elérkezett-e hírlapos Gyula életében az az idő, amikor tényleg megkívánta Orbánt. Mármint a visszajövetelét. Hogy lesz-e – és főként kinek – nemulass, azt majd eldönti az idő. Ahogy azt is, hogy ki mulat majd a végén.

Többször is elolvasva a „Tábla a pofámon” című ifjabb-thürmeri zöngeményt, kínzó hiányérzetem támadt. Végül hosszas töprengés után rájöttem az okára. Hírlapos Gyula sehol nem mondja ki expressis verbis, hogy nem szereti Gyurcsányt. Csak Orbán kap egy nagy adagot az őszinte, kendőzetlen antipátiából. Ugyanakkor az is igaz, hogy burkoltan az egész politikai elitet elparentálja a Thürmer-csemete. Olvassuk csak el figyelmesen az alábbi részletet:

„Antipátiám ellenére elképesztően nyugodtan alszom attól a gondolattól, hogy mi lesz, ha Orbán költözik be a miniszterelnöki hivatalba. Nem hiszem, hogy a jobboldal vezére a fő gonosz. Nem hiszem, hogy bármiben veszélyeztetné a magyar demokráciát – habár egyre inkább szimpatikusnak érezném azt, aki fogná, s aztán igazából veszélyeztetné ezt a demokráciának csúfolt belterjes politikai kuplerájt.”

Nem, kedves Olvasó, a szerző az idézet végén nem a kettős keresztes új erőre gondolt. A Jobbik a cikk írása idején még csak ébredezett. Amikor a kuplerájt szétcsapó demokrácia-veszélyeztetés forradalmi vágyát fogalmazta meg, hírlapos Gyula egy másfajta új erőre gondolt. A Munkáspártra. Ott volt szokás (és ma is az) kuplerájként, mocsokként emlegetni a parlamenti pártok alkotta „demokratikus” közéletet – amely megállapítás persze igaz, csak vörös szájból kissé büdösen hangzik.

Remélem, a Thürmer-csemete mára már megkívánta a korábban nem kívántat, s őszintén megszerette Orbán Viktort. A Széles-lapnál ugyanis ez hosszú ideje ex professo munkaköri kötelesség (mint Rákosi Mátyás országlása idején a Szabad Nép félórák kötelező élvezete). Kérdés persze, hogy kinek mit bír ki a gyomra. Egy bizonyos: hírlapos Gyula gyomra különös anyagból lehet gyúrva.

Falusy Márton – HunHír.Hu