Több mint négy évtizede ünnepeljük József Attila születésnapján a költészet napját. Kézenfekvő lenne a mai napon a 105 éve született költő valamelyik híres versét felidézni. Én azonban nem ezt teszem. Egy mára már jószerével elfeledett költő ugyancsak elfeledett költeményét nyújtom át a kedves Olvasónak: ennek a több mint kétszáz éves versnek az üzenete ugyanis ma is érvényes.

Valamennyien tanultuk az iskolában Berzsenyi Dániel híres versét: A magyarokhoz. Ennek a költeménynek a második változatából idézek két strófát:

Most lassu méreg, lassu halál emészt,
S mint egy kevély bükk, mellyet az északi
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, mely ha megvész:
Róma ledűl s rabigába görbed.

A híres, alkaiosi strófában írott vers idézett részében felbukkanó költői kép, a „kevély bükk” nem előzmények nélküli a magyar költészetben. Ahogy az sem, hogy a „kevély bükk” romlását nem külső erő, hanem a „benne termő férgek” okozzák. A magyar lírában folyamatosan jelenlévő vonulat ez a fajta nemzetszemlélet: a magyarság romlásának nem külső hatalom az oka, hanem a magyarság belső ellenségei. Az eltunyulás, az erkölcsi romlás, a belső széthúzás.

Berzsenyi Dávid költői elődje, a görög-római verselés – az ún. „deákos irány” – egyik hazai meghonosítója a székely származású jezsuita szerzetes, Baróti Szabó Dávid (1739-1819). Szokatlan nyelvezetű és formájú költeményei nagy feltűnést keltettek a 18. század hetvenes éveiben. Arany János így írt Baróti Szabó fellépéséről:

„A magyar költészet hagyományos formáival semmi köze többé az új kísérletnek. Nemcsak a rím van eldobva: ez még tűrhetőbb volna; a közönség deákos része hozzá gyalulódnék a latinból ismert ódon formákhoz; a többi olvashatná próza gyanánt. De a nyelv, az új hangzású szavak, a soha nem hallott szófűzés! Valóban nagy erkölcsi bátorság, mondhatni reformátori buzgalom kellett ahhoz, hogy valaki a közérzékkel, a századok óta megszokottal így szembe keljen. És Szabó Dávid megtette.”

Baróti Szabó egyik legfontosabb verse már címében is emlékeztet a néhány évvel később írott, fentebb idézett Berzsenyi-versrészlet „kevély bükk” képére. Az 1790-ben született „Egy ledúlt diófához” című vers egyetlen költői kép kibontása: a diófa nem „kül erőszak” nyomán dőlt le, hanem a gyökereit rágó férgek okozták pusztulását. Tehát magában a fában rejtőzött a fa gyilkosa. Ez az üzenet ma is érvényes: a magyar nemzetre leselkedő veszély nem kívül, hanem a nemzeten belül munkálkodik. Baróti Szabó Dávid sapphói strófában írt költeményének ez az üzenete ma is okulásunkra szolgál.

Egy ledőlt diófához

Melly, magass égnek szegezett fejeddel,
Mint király, állasz vala társaid közt,
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Főldre terítve?

Ím egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek, s az elett odóba
Hangya-bolyt híttak! – Mi nyüzsögve járnak
Most is alattad!

Falusy Márton – HunHír.Hu