Írásom harmadik, befejező részét nem véletlenül időzítettem erre a szép szombati napra. Egyrészt kampánycsönd van, írásom pedig nem a kampány része. Másrészt ma, április 10-én lépett hatályba az ún. „holocaust” tagadását tiltó „hóhértörvény”. S mivel írásom témája érinti ezt a jogszabályt, illendő, hogy ezen a szomorú napon arra keressek választ: milyen rejtett célt szolgált ez a törvény, s miként kapcsolódik a csoportos perlés jogintézményét bevezetni szándékozó – de Sólyom László által elutasított – törvényjavaslathoz.
Az első két részben igyekeztem nagy vonalakban bemutatni azt a törvényjavaslatot, amely a Polgári perrendtartás (Pp.) módosításával a magyar jogrend részévé tette volna a csoportos perlést. Ezt a törvényt utolsó ülésnapján szavazta meg az Országgyűlés, s ugyanezen a napon a „holocaust” tagadását tiltó Mesterházy-féle törvényt is elfogadták. Hogy egy klasszikus képpel éljek: a Mesterházy-törvény az alap – a Pp. módosításáról szóló törvény pedig a felépítmény. Hogy miért?
Csoportos perlés esetén a felperesi oldalnak kell előtárnia az érvényesíteni kívánt jog alapjául szolgáló tényeket, s egyben a csoporthoz tartozás közös ismérveit. Mivel már van „holocaust”-tagadást tiltó törvényünk, bizonyításra már nem lenne szükség. Az a bíró ugyanis, aki megkérdőjelezné a „holocaust”-tan által rögzített dogmákat, maga is a tagadás bűnébe esne. A csoport fogalmára ugyanez érvényes: az ún. „holocaust” áldozata fogalmába minden zsidó beletartozik, függetlenül attól, hogy a háború idején volt-e lágerben, gettóban. A chicagói perben – amelyben a felperesek az ún. „holocaust” áldozataiként vannak megjelölve – például olyan személy is szerepel, aki 1950-ben született, tehát évekkel a háború vége után. Az „áldozat” fogalmának ez a meglehetősen tág kezelése egyébként a „Holocaust-ipar” kedvenc játékszere, hiszen minél több a „túlélő áldozat”, annál több a lenyúlható pénz.
S most nézzük meg közelebbről a két törvény összefüggéseit. Mi mindenre adott volna lehetőséget ez jogszabály-páros, ha Sólyom László nem vétózza meg a Pp. módosítását célzó törvényt.
Vegyünk egy egyszerű esetet. Valaki nagy nyilvánosság előtt jelentéktelen színben tünteti fel az ún. „holocaust”-ot. Például kétségbe vonja azt az állítást, miszerint 6 millió zsidó áldozata volt a háborúnak. Ha a korszak egyik legismertebb „hivatalos” történészének, Raul Hilbergnek az adatait fogadja el, akkor tagadja a 6 milliós számot, s helyette csupán 5,1 millió zsidó halottról fog beszélni. Ráadásul emberünk azt is hozzáteszi, hogy nem fogadja el a „Holocaust-ipar” egyik alapdogmáját, miszerint az ún. „holocaust” teljesen egyedi történelmi esemény. Sokan ezt is „holocaust-tagadásnak” tartják, pedig emberünk csupán a józan ész szabályai szerint jár el. Ha egy esemény kivételes, semmihez sem hasonlíthatóan egyedi, akkor az esemény áldozatai is egyediek, kivételesek. Nemde? Ez pedig annyit jelent, hogy a dogma szerint az ún. „holocaust” azért egyedi, mert zsidók – és nem mások – szenvedtek. Vagyis ha a dogma szerint az ún. „holocaust” különleges, akkor a zsidók is különlegesek. Emberünk viszont ezt a „logikát” nem fogadja el, mert nem hisz a zsidók faji felsőbbrendűségében.
Emberünk tehát – mint fentebb láttuk -, törvénybe ütköző cselekményt követett el: az ún. „holocaust” dogmatikájának egyes elemeit kétségbe vonta, s ezzel az ún. „holocaust”-ot jelentéktelen színben tüntette fel. Ekkor megtörténik a feljelentés, emberünk ellen bűnvádi eljárás indul. De a büntetőper mellett – ha hatályba lépett volna a Pp. módosításáról szóló törvény – csoportos pert is indíthatnának az ún. „holocaust” túlélő áldozatai. Polgári pert, személyiségi jog megsértése miatt. S nagy összegű kártérítést követelhetnének emberünktől, méghozzá 600 ezer áldozat nevében. Ezt a számot bizonyítani sem kell, hiszen annak védelmét szolgálja a Mesterházy-féle, tagadás-tiltó „hóhértörvény”.
Vegyünk egy másik példát. Emberünk nem az áldozatok számával, vagy az ún. „holocaust” állítólagos egyediségének a dogmájával bíbelődik. Ehelyett emberünk nagy nyilvánosság előtt azon mereng el, hogy a „Holocaust-ipar” adatai szerint a háború vége óta nem csökken, hanem folyamatosan emelkedik a túlélők száma. Emberünk pedig ironizál egy kicsit ezen a felettébb abszurd fejleményen, majd felteszi a kézenfekvő kérdést: „Ha mindenki, aki azt mondja magáról, hogy holokauszt-túlélő, igazat mond, akkor kit ölt meg Hitler?” Aztán levonja a következtetést: nem azok az igazi tagadók, akik az ún. „holocaust”-dogmákat kétségbe vonják, hanem azok, akik az ún. „holocaust”-ra hivatkozva kirabolnak egyes országokat (lásd például Svájc, Németország esetét). Ha a Pp. módosításáról szóló törvény hatályba lépett volna, akkor a csoportos perlés lehetőségével élve személyiségi jog megsértése miatt szintén pert indíthatnának a túlélő áldozatok – hatalmas kártérítésért.
A Mesterházy-féle törvény, s az elnöki vétóval megakadályozott Pp.-módosítás tehát egymással karöltve kiválóan szolgálta volna a „Holocaust-ipar” nyerészkedését. Mármint ennek az iparnak a hazai változatát. Mert most érünk el a leglényegesebb kérdéshez.
Amikor a hazai bankok elleni chicagói per híre elérte hazánkat, Feldmájer Péter, a Mazsihisz elnöke megjegyezte, hogy „a banki letétbe helyezett és örökös nélkül maradt vagyontárgyak esetében Magyarországon a kormányzat és a zsidó közösség képviselői között nem született eddig egyezség”. Hogy kik a „zsidó közösség képviselői”? Természetesen Feldmájer Péter és csapata. Magukat jelölték ki képviselőknek. Évek óta szeretnék megkaparintani az örökös nélkül maradt zsidó vagyontárgyakat – eleddig sikertelenül. A hazai jogrend ugyanis ilyen „megállapodást” nem tesz lehetővé.
A jelenleg hatályos Polgári törvénykönyv (Ptk.) 599. § (3) bekezdése értelmében ha az elhalálozott személynek nincs egyenes ági vagy oldalági örököse, s végrendeletet sem hagyott hátra, akkor a hagyaték az államra száll, vagyis az állam a törvényes örökös. Feldmájer Péter felvetése ezért is értelmezhetetlen: milyen jogcímen tartanának igényt a „zsidó közösség képviselői” az örökös nélkül maradt hagyatékra? Erre is találunk választ a Ptk-ban. A törvény 602. § (1) bekezdése ugyanis rögzíti, hogy érdemtelen az öröklésre az, aki az örökhagyó életére tör. Márpedig ugye annak idején az állam a zsidók életére tört – mondhatnák a „Holocaust-ipar” hazai különítményesei -, ezért érdemtelen az öröklésre. Ezzel az érvvel csupán az a baj, hogy a zsidó közösség akkori képviselői, a zsidó tanácsok is együttműködtek a hatóságokkal, tehát ők is érdemtelenek az öröklésre. Ugyanoda jutottunk tehát vissza, ahonnan elindultunk: milyen jogcímen tart igényt az örökös nélkül maradt zsidó vagyonra a Mazsihisz? Érdekes, eleddig ezt senki sem kérdezte meg Feldmájer Pétertől. Pedig a válasz egyszerű: a Mazsihisz úgy viselkedik, mint állam az államban. Mintha a „zsidó közösségre” más törvények vonatkoznának. Képzeljük el, ha a katolikus egyház igényt tartana minden, örökös nélkül maradt katolikus ember ingó és ingatlan vagyonára. Micsoda hisztéria támadna a sajtóban!
Az örökös nélkül maradt zsidó vagyonról azonban a Mazsihisz mégsem mond le. Azért, mert külhoni példa is mutatja, hogy ezt a merőben törvénytelen igényt mégiscsak érvényesíteni lehet. A jobb megértésért forduljunk Finkelstein „A Holokauszt-ipar” című könyvéhez.
Finkelstein elbeszéli, hogy a „Holocaust-ipar” csúcsszerve, a Zsidó Restitúciós Világszervezet (WJRO) sok évvel ezelőtt „megállapodott” Izraellel az örökös nélkül maradt zsidó javak ügyében. A „megállapodás” értelmében az említett javak a WJRO tulajdonába kerülnek. A „Holocaust-ipar” működésbe is lépett. Idézet Finkelstein könyvéből:
„Svájc és Németország megcsapolása csak a nagy előadás első felvonása volt: következik Kelet-Európa. A szovjet tábor összeomlásával vonzó kilátások nyíltak meg az európai zsidóság hajdani hátországában. A ’nélkülöző Holokauszt-áldozatok’ nevével takarózva a Holokauszt-ipar több milliárd dollárt akar kizsarolni ezekből az elszegényedett országokból. Céljaikat kíméletlenül és mindenkire tekintet nélkül követik, és ezzel az európai antiszemitizmus fő kiváltó okává válnak. /…/ A Holokauszt-ipar felszólította az egykori szovjet blokk országait, hogy adjanak vissza minden háború előtti zsidó tulajdont, vagy fizessenek kárpótlást. Azonban a német és svájci kampánnyal ellentétben itt a követeléseket a nyilvánosságtól elzárva fogalmazzák meg.”
Tíz évvel ezelőtt írta a fenti sorokat Finkelstein. A „Holocaust-ipar” hazánkat tehát nem nyilvánosan zsarolta meg, így a kulisszák mögött zajló akcióról semmit sem tudunk. Az azonban elgondolkodtató, hogy a hazai bankok ellen benyújtott chicagói kereset 3. pontja kitér a háború előtti teljes zsidó vagyonra is. A keresetlevél említett pontja szerint a magyarországi összvagyon 20-25 százaléka volt zsidó tulajdonban, s ha csak a trianoni Magyarországot tekintjük, akkor a zsidó vagyont 7-9 milliárd aranypengőre becsüli a kereset. Ez mai értéken számolva irdatlanul hatalmas összeg. A chicagói per viszont csak a banki letétek és betétek ügyében indult – a többi vagyontárgy még a sorára vár. A zsaroló gépezet tehát beindult, az első felvonás a bankok elleni per. S itt leljük meg annak az okát, miért is kezdeményezte a korábban említett két magyar – bocsánat: magyarországi – képviselő a Pp. módosítását, a csoportos perlés jogintézményének a bevezetését.
Finkelstein könyvéből tudjuk, hogy a „Holocaust-ipar” csúcsszerve, a WJRO nemcsak az egyes országok ellen hadakozik, hanem egy másik fronton is harcol. Idézem ismét Finkelsteint:
„A helyi zsidó közösségek Kelet-Európában nem ismerik el a WJRO ’mandátumát’, és saját maguk nyújtják be az örökös nélkül maradt zsidó javakra vonatkozó követelésüket. Hogy részesüljenek a javakból, a zsidóknak formálisan is a helyi zsidó közösséghez kell tartozniuk. A remélt zsidó újjászületés tehát úgy fog kinézni, hogy a kelet-európai zsidók arra használják újra felfedezett gyökereiket, hogy megszerezzék a Holokauszt-zsákmány egy szeletét.”
Itt van tehát a kutya elásva. Azért kellett kísérletet tenni a csoportos perlés jogintézményének magyarországi bevezetésére, hogy ezzel a törvénnyel lehetőséget biztosítsanak a „Holocaust-zsákmány” egy szeletének „törvényes” megszerzésére. Nem tudom, ki adta a „megbízást” a két képviselőnek, hogy ezt a törvényjavaslatot az Országgyűlésnek benyújtsák. Az azonban biztos, hogy hatályba lépése esetén ez a törvény a Mazsihisz zsákmányszerző akcióját szolgálta volna. Nem lennék meglepve, ha a bankok elleni külföldi per után a „Holocaust-ipar” az örökös nélkül maradt egyéb zsidó vagyontárgyakra is lecsapna. Persze szintén az Egyesült Államokban. Idehaza erre nincs esély, mert a Mazsihisz-WJRO párharcban az előbbi alulmaradt. Hazai bíróságon ugyanis – Sólyom László vétójának köszönhetően – nem lehet „Holocaust-zsákmányt” szerezni.
Hogy mit hoz a jövő, nem tudható. Amit Finkelstein tíz évvel ezelőtt megjósolt, valóra vált: a „Holocaust-ipar” céltáblája Kelet- és Közép-Európa lett. Most éppen Magyarország. A zsákmányszerzéshez pedig a magyar Országgyűlés is hathatós segítséget óhajtott nyújtani a csoportos perlés meghiúsult bevezetésével. No meg a Mesterházy-féle „holocaust”-tagadásos törvénnyel. Az elmúlt nyolc év kormányzásának „méltó” befejezése volt az utolsó ülésnapon elfogadott fenti két törvény. Szégyen, szégyen, szégyen.
Azzal kezdtem, hogy ma lépett hatályba az ún. „holocaust”-tagadást tiltó törvény. A korábban említett „Holocaust-dogmákat” természetesen nem kell elfogadni, erre még törvény sem kényszerítheti az állampolgárt. Ugyanakkor van, amit józan ember a tények ismeretében nem tagadhat. Például annak a komoly lehetőségét, hogy a végén a „Holocaust” valóban a történelem legnagyobb rablása lesz. Svájc, Németország kirablása – s a hazánk elleni „igények” bejelentése – után botorság lenne ezt a „Holocaustot” tagadni. S botorság lenne a fosztogatásra szakosodott bűnszövetkezet, a „Holocaust-ipar” egyediségét is kétségbe vonni. Ez ugyanis tényleg példátlan történet. Nincs előzménye a történelemben. Egyedi. Mással összehasonlíthatatlan.
Falusy Márton – HunHír.Hu
