Néhány óra, s ránk köszönt a kampánycsend. Zárás előtt – készülvén a vasárnapi voksolásra – talán nem felesleges, ha a választási győzelemre legesélyesebb párt hősi múltjából felvillantunk néhány epizódot. Nem, nem akarom támadni, mocskolni a Fideszt. Távol áll tőlem az a gyakorlat, amelyet az utóbbi hetekben különösen a Magyar Hírlap nevezetű nyomdaipari termék honosított meg. Az alábbiakban csak olyan tényeket fogok sorolni, amelyeket egyesek talán elfelejtettek, mások pedig – fiatal koruknál fogva –nem igazán ismerhetnek.

A Fidesz nemrég ünnepelte huszonkettedik születésnapját. A Zeneakadémián megtartott ünnepségen Orbán Viktor így idézte fel a múltat:

„A Fidesz küldetéssel jött a világra. Amit képviselt, amit azóta is képvisel, az nem egy ideológia, hanem egy eszmény. Az elmúlt huszonkét év során soha nem felejtettük el, honnan jöttünk és mi a célunk.”

A Fidesz elnöke azután gyökeres (értsd: radikális) változásról beszélt, amelyhez kérte minden magyar polgár támogatását, munkáját – és nem utolsósorban imáját is.

A Magyar Hírlap mai számában jelent meg Bayer Zsolt terjedelmes írása: „Két pogány közt…” Természetesen az MSZP-ről és a Jobbikról van szó, eme két pogány között „áll most a polgári elem”, vagyis a narancs. A sok idézettel tarkított, kissé zavaros irományban a Fidesz útjáról szólva azt mondja vezérpublicistánk, hogy „eszement liberalizmusok és embertelen globalizációk korában nincs is nagyobb lázadás, mint nemzethez, néphez, múlthoz ragaszkodni”. A Fidesz tehát – a konzervatív lázadást testesíti meg.

Az orbáni és bayeri szavak után kalandozunk visszafelé az időben, a kilencvenes évek elejére. Bemelegítésként pillantsunk bele „A Fidesz gazdaságpolitikája” című 1991-es dolgozatba, amelynek szerzője a párt gazdasági szakértőcsoportjának akkori vezetője, Urbán László. A szerző szerint „a Fidesz gazdaságfilozófiájának kiindulópontja természetesen a liberális nézőpont”. Hogy mit jelent a liberális nézőpont? Íme: „Gondolkodásunk középpontjában az egyén, a szabad akaratú ember áll, nem pedig az embereknek valamely közössége, valamely társadalmi csoport, osztály, esetleg az un. nemzet egésze.” Tehát a nemzet egésze másodlagos szempont, azt megelőzi az egyén „fogyasztói szuverenitása” és „vállalkozási szabadsága”. A dolgozat szerint a gazdasági válsághelyzet kényszere miatt „szükséges a nagy elosztási rendszerek olyan átalakítása, amely szűkíti az állampolgári jogon garantált minimális ellátások körét”. Az utóbbi gondolat néhány évvel később testet is öltött – az MSZP háza táján. Bokros-csomag lett az újszülött neve.

Az Antall-kormány már a választások után nem sokkal megállapodott az egyházakkal, hogy az iskolákban bevezetik a fakultatív hitoktatást. A Fidesz azonnal kifogásolta az „ötletet”, mondván, „miért szükséges a felekezet szerint választható hitoktatásnak állami dokumentumban, a hitoktatónak pedig az állami iskola tanári karában megjelennie”.

Számos idézettel lehetne bizonyítani, hogy a Fidesz hőskorában igencsak jelen volt az antiklerikális szellem. Az egykori kultuszminiszter, Andrásfalvy Bertalan egyik felszólalásában el is panaszolta, hogy valahányszor felszólal ezekben a kérdésekben, a mögötte ülő frakcióvezető harsányan vezényel társainak: „Térdre! Imához!” Ez a zsigeri egyházellenesség a Bayertől fentebb idézett „eszement liberalizmusok” jellemzője. Tegyük hozzá: a Fidesz mostani születésnapján már másfajta imát emlegetett a Fidesz elnöke.

De ha már egyházi ügyeknél tartunk, szólni kell a kommunista hatalom által elvett egyházi ingatlanok visszaadásáról szóló törvény 1991-es vitájáról is. Orbán Viktor akkori felszólalása különösen érdekes lehet a mai olvasónak. Idézek belőle egy hosszabb részt:

„A kérdés az, hogy teremthető-e, van-e olyan szituáció, vagy teremthető-e olyan helyzet, amikor van garancia arra nézve, hogy az állam nem tud befolyást gyakorolni az egyházak hitéleti tevékenységére, és viszont: vannak-e garanciák arra nézve, hogy az egyházak nem avatkoznak be közvetlenül a politikai életbe, nem gyakorolnak közvetlen befolyást az államra? /…/ Én úgy gondolom, hogy a mai magyar politikai helyzetben az, hogy az állam költségvetési támogatásban fogja részesíteni évente az egyházakat, az kifejezetten függőségi viszonyt teremt az állam, egyház viszonylatában.”

Tagadhatatlan, ez az SZDSZ hangja. A hőskorban a Fidesz is az egyház és állam szétválasztásának klasszikus, „vegytiszta” liberális tételét hangoztatja: tartsák fenn magukat az egyházak, állami támogatásban ne részesüljenek. Ma már talán meglepően hangzik: az egyházi ingatlanok visszaadásáról rendelkező törvényt a Fidesz nem szavazta meg. 1992 elején, a Fidesz pécsi kongresszusán Orbán Viktor arról beszélt, hogy az egyházaknak meg kell őrizniük autonómiájukat, s nem szabad a politikai életbe beavatkozniuk. Hogy miért?

„Amennyiben a politikai élet szereplői közül egyeseket ellenségeknek, másokat meg szövetségesnek minősítenek, maguk is politikai szereplővé válnak. Márpedig ha valaki erre a porondra lép, akkor rá is érvényesek lesznek a politika gyakorta kegyetlen törvényei. Ezért mondjuk, hogy hibát követnek el, ha azok szolgálatába szegődnek, akik ideológiai átnevelő tábort akarnak csinálni Magyarországból.”

Nem oly régen olvashattuk Osztie Zoltán atyának, a Keresztény Értelmiségeik Szövetsége elnökének a nyilatkozatát a Magyar Hírlapban. Az bizony kemény politikai nyilatkozat volt, említődött benne nemzeti-kereszténydemokrata szövetséges, és „újpogány”, egyházellenes ellenség is. Az Osztie-nyilatkozat fényében különösen érdekes az előbb idézett Orbán-szöveg. Igaz, akkoriban Osztie atya és társai – finoman fogalmazva – még nem rajongtak a Fideszért és Orbán Viktorért. A narancs akkor még egyházellenes színben tündökölt.

Az említett pécsi kongresszuson Orbán Viktor mondott még érdekesebb dolgokat is. Mielőtt ezekre rátérnék, meg kell említenem, hogy 1992 januárjában a Fidesz népszerűsége 27 százalékon állt (összehasonlításul: az 1990-es választásokon győztes MDF a listás szavazatok 24,7 százalékát szerezte meg). A narancsosok támogatottsága folyamatosan emelkedett, 1992 végére elérte a 45,6 százalékot. Érthető tehát, hogy ebben a légkörben a pécsi kongresszuson Orbán Viktor – már az 1994-es választásokra sandítva – a lehetséges koalíciós partnereket vette számba.

Orbán ekkor az MDF-et a legkeményebb politikai ellenfelüknek nevezte. A későbbi koalíciós partnerről, a kisgazdákról nagyon rossz véleménnyel volt, a mai szövetségesről, a KDNP-ről pedig azt mondta, hogy ez a párt sajnos „nem óhajt szakítani világnézeti jellegével”, tehát szövetségesként szóba sem jöhet. Akkor hát egy esetleges 1994-es választási győzelem esetén kivel kötött volna szövetséget Orbán Viktor?

Köztudott, elsősorban az SZDSZ-szel, mint „természetes” szövetségessel. De volt még egy párt, amellyel Orbán nem zárta ki az együttműködést. Olvassuk el figyelmesen az alábbi idézetet:

„Volt olyan idő, amikor még bíztunk abban, hogy a kormánykoalíció pártjai (értsd: MDF, kisgazdák, KDNP) akár korszerű konzervatív erőkké válhatnak. A kommunisták utódpártja, az MSZP esetében gondolataink épp ellenkező utat jártak végig. Abban az időben, mikor egyes mai MSZP-s politikusok még MSZMP-vezetőként abban látták pártjuk legfontosabb feladatát, hogy a Fideszt kiiktassák a közéletből, még semmi esélyt nem láttunk, hogy egy korszerű szociáldemokrata párt felé vennék az irányt. Az eltelt másfél év alatt azonban odáig fejlődtek a dolgok, hogy talán már a következő választási ciklusban hiteles szociáldemokrata párttá válhatnak. Mint tudjuk, az indián nem felejt. De a magyar demokrácia érdekében úrrá kell lennünk rossz emlékeinken.”

Igen, kedves Olvasó, jól érti Orbán Viktor szavait. Az Antall-kormányt alkotó jobboldali erőkre, az MDF-re, kisgazdákra és a KDNP-re nemet mondott a Fidesz elnöke, az MSZP-vel viszont – ha nyíltan nem is mondta ki – elképzelhetőnek tartotta akár a kormányzati együttműködést is „a magyar demokrácia érdekében”. Ne feledjük: a beszéd elhangzásakor az MSZP támogatottsága még jóval 10 százalék alatt volt, tehát egy leendő kormányban csak kisegítő szerep jutott volna a szegfűsöknek.

Csakhogy az események 1993-tól más irányba fordultak. Az 1992 nyarán napvilágot látott Csurka-dolgozat aktivizálta a Demokratikus Chartát. Az MSZP és az SZDSZ későbbi házassága e szerveződésben készülődött. A Csurka-dolgozat nyomán erőre kapó Charta nagy tömegeket mozdított meg, s ezek a rendezvények kiszabadították a politikai karanténból az MSZP-t, amelynek népszerűsége 1992 végétől fokozatosan emelkedett, miközben a Fidesz támogatottsága lassan csökkenni kezdett. Nem véletlen, hogy a Fidesz 1993-as debreceni kongresszusán Orbán már szóba sem hozta az MSZP-vel való esetleges együttműködést, sőt a posztkommunisták hatalomba való visszatérésének a veszélyére figyelmeztetett. Ezen a kongresszuson kezdődött a Fidesz iránymódosítása. Még nem jobboldalra, csupán középre indul el a narancs. Orbán világosan észleli, hogy a politikai porondon nagy átrendeződés lesz. Egyelőre a bal- és a jobboldal között próbálja kijelölni a magát nemzeti liberálisként definiáló Fidesz helyét, s ennek eredménye a hatalmas választási bukás 1994-ben.

Hornék hatalomra kerülése után következett be az igazi fordulat: Orbánék a szétesett jobboldal helyén támadt űrt igyekeztek betölteni. Ezzel a jobboldali fordulattal kezdődött a Fidesz jobboldali néppárttá alakítása.

Felmerül persze a kérdés: a Fidesz jobboldali fordulata őszinte volt-e, vagy csak hatalomtechnikai okok húzódtak meg mögötte? Fölösleges erre a kérdésre válaszolni. A politikában mindent a megszerzett hatalom mennyiségével mérnek. Liberális középpártként a Fidesz soha nem lett volna kormányzó erő. Ez csak jobboldali néppártként sikerülhetett, hiszen a baloldalon nem volt üres hely, ott már az MSZP tanyázott.

Zárásul említsük meg azt is, hogy a Fidesz 2000-ig – tehát a polgári kormányzás félidejéig – a Liberális Internacionálé tagja volt, Orbán pedig a szervezet egyik alelnöke. Aztán a narancsosok váltottak, s átléptek az Európai Néppártba, amelynek Orbán két év múlva, 2002-ben az egyik alelnöke lett. Azóta a pályáról nem tértek le. Hűek a küldetéshez. Hűek az eszményhez, amelyet mindig is képviseltek. Most éppen a nagy-nagy győzelem kapujában állnak, hosszú, felettébb kacskaringós út után. Tagadhatatlanul nagy politikai teljesítmény. Hogy kormányzásuk mit hoz az országnak, azt nem lehet megjósolni. A párt múltját ismerő polgárnak azonban – mindenféle előítélet nélkül – számos oka lehet a kételkedésre. Hogyan is mondta Orbán 1992-ben? „Mint tudjuk, az indián nem felejt.” Így igaz. Legyünk mi is indiánok. A múltat ugyanis végképp eltörölni nem lehet, és soha nem tudhatjuk, ki és mit visz át belőle a jövőbe.

Falusy Márton – HunHír.Hu