Tegnap jelent meg a hír, hogy a „holocaust”-ipar pert indít a hazai bankok ellen. Sabbat elmúltával rögvest nyilatkozott is az ügyben Feldmájer Péter zsidóführer. Véleménye szerint a per jogos lehet, mert a jog szerint a letétbe helyezett értékek iránti igény soha sem évül el.
Feldmájer szerint a Magyar Nemzeti Bank felelőssége „teljesen egyértelmű”, hiszen egy 1944-es kormányrendelet szerint minden zsidónak banki letétbe kellett tennie a vagyonát, az aranyat és egyéb vagyontárgyakat pedig tovább kellett adni az MNB-nek. Feldmájer szerint akik dokumentumokkal tudják bizonyítani, hogy felmenői, örökhagyói banki letétet helyeztek el, azoknak az igénye jogos.
Arra a kérdésre, hogy a per miért az Egyesült Államokban zajlik, Feldmájer azt válaszolta: ezt másoktól kell megkérdezni. No-no. Feldmájer is tudja a választ, csak nem mondja ki. Legközelebb erről írok majd, hogy az ügy hazai szálai is világosak legyenek. Ezekről a szálakról ugyanis a hazai sajtó mélyen hallgatott.
Feldmájer azt is elmondta, hogy a banki letétbe helyezett és örökös nélkül maradt vagyontárgyak sorsa ügyében Magyarországon máig nem született egyezség „a kormány és a zsidó közösség képviselői” között. Miért született volna bármi megállapodás? Aki jogörökös nélkül hal meg, annak a vagyona az államra száll. Miért tart igényt a Mazsihisz – mert erről a képződményről van szó – minden, jogörökös nélkül maradt zsidó vagyonra? Azért, mert a „holocaust”-ipar világszerte ezt a gyakorlatot követi. Ezt nevezik „holocaust”-rablásnak.
Feldmájer is elismeri, hogy 2007-ben született egy megállapodás a kormány és a Mazsihisz között, melynek értelmében a kormány öt év alatt 21 millió dollárt ad át a Mazsihisz felügyelte Magyar Zsidó Örökség Közalapítványnak. Ebből az összegből a „holocaust”-túlélőket támogatják. Magyarországon eddig „10-11 ezer ember kapott fejenként évente 30 ezer forintot” – tájékoztatott Feldmájer.
Itt álljunk meg egy pillanatra. Norman G. Finkelstein „A Holokauszt-ipar” című híres könyve is hivatkozik a hivatalos szakirodalom adataira: a háború végén 100 ezer körülire becsülték a „holocaust”-túlélők számát, s Finkelstein szerint ma a túlélők száma nem lehet több, mint ennek egynegyede (jegyezzük meg, hogy a szerző könyve egy évtizeddel ezelőtt jelent meg, azóta vélhetően nem gyarapodott, hanem csökkent ez a szám). Ha tehát a túlélők egynegyede él a földgolyón, akkor számuk 25 ezer körülire tehető. Amennyiben a Feldmájer említette 10-11 ezres szám igaz, akkor ez azt jelenti, hogy a „holocaust”-túlélők közel fele Magyarországon él? Galád játék ez a számokkal. Nem is akarom minősíteni. Inkább Finkelstein édesanyjának – aki a szerző közlése szerint megjárta a varsói gettót és a majdaneki tábort – a szavait idézem az említett könyvből: „Ha mindenki, aki azt mondja magáról, hogy holokauszt-túlélő, igazat mond, akkor kit ölt meg Hitler?” Jó a kérdés, de nem kommentálom, mert van már nékünk becses „holo-törvényünk”, s nem óhajtok rács mögé kerülni.
Térjünk vissza a zsidóführer nyilatkozatához (aki bizonyára szintén túlélő, hiszen még él). Feldmájer szerint Magyarországon a „meggyilkoltak testvérei, valamint gyermekei” egyösszegű kárpótlást kaptak a rendszerváltozás után, s ebben „Magyarország egyedülálló az egész világon”, mert „meggyilkolt zsidó emberekért sehol másutt nem fizettek a kormányok”.
Az elveszett vagyontárgyak után is kaptak kárpótlást az érintettek: az elveszett vagyon 5-10 százalékát kapták meg az államtól a kárpótlási rendszer alapján.
Az eddigi kárpótlás azonban persze nem elegendő. Feldmájer szerint a külföldi zsidó emberek érdekében „méltányos lenne, ha újranyitnák azt a lehetőséget, hogy újabb kárpótlási igényeket lehessen benyújtani”. Külföldről eddig mintegy 150 ezer ember nyújtott be kárpótlási igényt a rendszerváltozás után – közölte a zsidóführer. Feldmájer tehát üdvösnek tartaná, ha újabb kárpótlási igényeket teljesítene az állam, mert…. Mert ők kiválasztottak. Punktum.
Hát itt tartunk. A hazai bankok elleni chicagói perről a HunHír is hírt adott már. Egyetlen kiegészítés szükségeltetik csak a korábbi hírhez: a bankok elleni perben nem csupán az 1944-es árfolyamon számolt 2 milliárd dollár vagyon kár (kamatokkal együtt történő) megfizetését „kéri”, hanem büntető jellegű kártérítést is követel a „holocaust”-ipar, az összeg nagyságrendjét azonban később állapítják meg a túlélő-iparosok.
Végül két megjegyzés. Írtam már korábban: a parlamenti pártok hallgatnak. Jó lenne, ha a nagy csöndet megtörve a Jobbik szakértői a rendelkezésre álló adatok alapján a nyilvánosság elé tárnák, zsidó kárpótlás címen eleddig mennyit fizetett ki a magyar állam. Az adófizetők pénzéből, természetesen.
A másik megjegyzés jogi jellegű. Feldmájer azt nyilatkozta, hogy „a tulajdonjog szerinti igények nem évülnek el”. Pontosabban: csak a zsidó igények nem évülnek el. Az a helyzet ugyanis, hogy a rendszerváltozás utáni kárpótlás során a túlélő gójok – s mégiscsak mi vagyunk többségben – nem kapták vissza elrablott vagyontárgyaikat. Képletes összeget kaptak csupán elvett házaikért, földjeikért, boltjaikért, műhelyeikért stb. Holott a Polgári törvénykönyv 115. § (1) bekezdése szerint „a tulajdonjogi igények nem évülnek el”. Hogy érthető legyen a probléma: jelen sorok írója – felmenői révén – ma egy terjedelmes Balaton-parti ingatlannal rendelkezne (az északi parton, az eredeti adás-vételi szerződés szerint halászati joggal). Ez a „birtok” a kommunista uralom éveiben – erőszakkal – állami tulajdonba került, az elvtársak oda építettek nyaralókat maguknak. Ezek az épületek ma is állnak, én pedig nem halászhatok. Mert már nem az enyém a „birtok”, tehát az én tulajdonjogom ezek szerint elévült. Kérdem mély tisztelettel: Magyarországon a túlélő magyar bennszülött tulajdonjogával mi van? Vagy a bíróságon a kipa előnyt jelent?
Falusy Márton – HunHír.Hu
