Legalábbis a Magyar Hírlap március 23-án megjelent vezércikke szerint, amely az MDF „elsiratásával” indul, s az új erő szüzességének elvesztésével zárul.

A szerző – Szentesi Zöldi László főszerkesztő-helyettes – szerint a Fidesznek már csak a Jobbik feliratú akadályt kell leküzdenie, s akkor végre megindulhat a polgári Magyarország felépítése. Itt állunk tehát az utolsó akadály előtt – mögötte már felsejlik az áhított narancsos Kánaán.

Tudom, sokan nem kedvelik, hogy éppen a Magyar Hírlap írásait pécézem ki. Nem gonoszságból teszem. Vélekedhetünk akárhogyan a Népszabadságról avagy a Magyar Nemzetről (más értékelhető politikai napilap nincs széles e honban), egy valami vitathatatlan: mindkét újságot szakmai értelemben profi tollforgatók, szerkesztők készítik. Az már más kérdés, hogy az említett lapok írásairól, a lap szellemiségéről miként vélekedünk. Egy magasan kvalifikált kasszafúrót sem kell szeretni, de ettől még szakmai fölkészültségét nem vonhatjuk kétségbe. Tőlem például – a Magyar Nemzettel ellentétben – igencsak távol áll a Népszabadság értékvilága….

A Magyar Hírlap más kategória. Nem tagadom, tisztességes, tehetséges újságírók is dolgoznak az újság szerkesztőségében, de a lap vezetésére egyrészt a politikai indítékú túllihegés, másrészt a szakmai profizmus hiánya a jellemző. Ezért lapozgatom olykor kedvtelve-csócsálva a Széles-lapot, s ezért lajstromozom időről-időre oly előszeretettel a megfigyeléseimet. Ha tehát iróniával említem az újság egyes írásait, akkor nem a Fideszt támadom és nem a Jobbik „alfeléhez” közeledem. Nekem kizárólag a Magyar Hírlap szakmai és erkölcsi színvonalával van bajom.

Eme röpke felvezetés után nézzük a Magyar Hírlap március 23-án utcára került lapszámát. A harmadik oldalon olvasható Szentesi Zöldi említett vezércikke: „MDF-sirató”. Az első bekezdésben azt írja a szerző, hogy „elég csak felidézni Dávid és Herényi sokat próbált alakját, hogy egy nagy levegővétel után végleg lezárjuk magunkban a politikai szédelgés MDF-es válfaját”. Az olvasásban itt megtorpantam: elképzeltem magam, ahogy lezárom magamban az említett szédelgés válfaját. És: ez valahogy nem ment. Nemcsak a lezárás, az elképzelés sem. Mert válfajt lezárni – ilyesmit én még soha nem hallottam, s nem is műveltem. Érdeklődtem barátaimtól, de ők sem zártak le magukban soha semminémű válfajt. Válfajt lezárni ugyanis nem lehet. Sem magunkban, sem magunkon kívül. A magyar nyelv ezt nem teszi lehetővé.

Szentesi Zöldi aztán piroslámpás házként említi a tulipános pártot, a bárca is szóba kerül, no meg az is, hogy az MDF-es „bájtündér” lakóhelyet váltott, beköltözött abba a bordélyba, ahol csak vörösök űzhetik a mesterséget, itt pedig Ibolykánk betegségbe esett, s „mostanra végleg kinyúlt”. Hát egyelőre még nem biztos, hogy „kinyúlt”. Április után majd elválik, hogy ki nyúlt ki.

A szöveg folytatásával nem bíbelődöm: bordély után a szocialista szabászműhely képét villantja fel a szerző (nem tudni – írja -, hogy Mesterházy után miképp gyártanak a szocik újabb mesterdarabokat), nekem azonban ezek a szellemeskedő rajzolatok, kényszeredett szójátékok fölöttébb elcsépeltnek tűnnek. Tömény izzadságszag árad a sorokból, én pedig finnyás vagyok. A szöveg végén aztán magyarázatot kapunk az izzadságra, hiszen bordély, kinyúlás és szabászműhely után megérkezünk a Jobbik utcájába, amely voltaképp akadály.

Ezt írja Szentesi Zöldi: „Gyorsan változik a világ. Egy év alatt eltűnt az SZDSZ, az MSZP tömegpártból úttörőmozgalommá zsugorodott, az MDF pedig már-már nem is látszik. A Fidesz elől elhárult sok-sok akadály, hogy véget vessen a posztkommunizmusnak, és végre rendet tegyen a rendetlenségben, és a romokból újra felépítse hazánkat. Akadályból voltaképpen csak egy maradt, de ahogyan elnézem, a Jobbik éppen ezekben a napokban fosztja meg magát az ártatlanság mítoszától.”

Bár tényleg gyorsan változik a világ, a képlet szerintem azért nem ilyen egyszerű. Emlékezzünk az 1994-es választásra. A korábban törpepárti létben tengődő MSZP-ből lett az egyetlen tömegpárt, az SZDSZ valamit veszített erejéből, a kisgazdapárt és az MDF összement, a KDNP és a FIDESZ pedig megőrizte korábbi törpepártiságát. Azóta előbb a kisgazdák szívódtak fel, aztán utánuk röppentek a szabadmadarak, jelenleg pedig az MDF agonizálása zajlik. Csöndben jegyzem meg, hogy a Semjén-vezette Fidesz-szövetséges régóta már csak papíron létezik, támogatottságuk mérhetetlen. S – igaza van a szerzőnek – zsugorodik a szegfűs csapat is.

Mi ebből a tanulság? Nem több, és nem kevesebb: a rendszerváltozáskor kialakult pártstruktúra felbomlása zajlik, s a folyamatnak vélhetően még nincs vége. Ki tudja, nem éri-e el a bomlás a Fideszt is? Egyelőre senki sem tudja megjósolni, hogy a kormányváltás után miként alakul a Fidesz támogatottsága. Mert az sem elképzelhetetlen, hogy egy év múlva a választópolgárok tőlük vonják meg majd a bizalmukat, ugyanis a Fidesz sem ígér gyors változást, javulást. A nép pedig – mondják úton-útfélen – türelmetlen.

A másik fontos kérdés: az akadály. Amely ugye a Jobbik lenne. Az új erő a szerző szerint éppen most fosztja meg magát az ártatlanság mítoszától. Tény, ami tény: hallok én is innen-onnan nem éppen kedvező híreket. Magyarhon már csak ilyen: ha egy politikai csoportozat megerősödik, föltűnnek a környékén széllelbélelt, gyanús múltú alakok. Bizonyára a Jobbik sem kivétel. Csakhogy a szerző szövege azt sugallja, hogy egyedül a Fidesz őrzi még a szüzességét. Ez pedig nem igaz, tudjuk mindannyian. Én magam is ismerek tisztességes, no meg gazember fideszest. A „nyerészkedőket” kiszűrni egy pártból felettébb nehéz, ehhez nemcsak akarat, de idő is kell. Azt tehát nem tagadom, hogy a Jobbik háza táján is van mit söprögetni (a Jobbik sem szentek gyülekezete), azt azonban nem hiszem, hogy ma a Jobbik az akadály. Ráadásul az egyetlen akadály. Nem kellene annyira lekezelni a szegfűsök gazdasági, érdekérvényesítő erejét, kapcsolati tőkéjét.

Én is úgy gondolom, hogy a posztkommunizmus korszakát végleg le kell zárni. A felmérések is azt igazolják, hogy az ország elsöprő többsége ezt óhajtja. Ennek lenne útjában – mintegy akadályként – a Jobbik? Az a párt, amelyik parlamenten kívüli erőként az elmúlt húsz év egyetlen döntéséért és egyetlen mulasztásáért sem felelős? Ezt nem állíthatja komolyan Szentesi Zöldi. Egy állítólagos konzervatív újságíró nem lehet ennyire elfogult, sőt – előítéletes.

A Jobbik egyelőre nem bizonyított – mert nem volt rá lehetősége. Képviselői eleddig nem ültek a gótikus ház padsoraiban. Április után változik a helyzet. Új időszámítás kezdődik, s ettől kezdve már csak a tettek számítanak. Várjuk ki türelemmel, hogy az új parlamenti felállásban melyik párt mit fog képviselni és cselekedni. Ha bekövetkeznék az, amivel ma riogatják az új erő híveit, tehát ha a Jobbik eltérne meghirdetett programjától, ha a megalkuvó, elvtelen politizálás útjára tévedne, akkor szavazói hamar elpártolnának tőle. Akkor tehát önmagától megszűnne a Szentesi Zöldi által említett akadály. Ha viszont a Jobbik tartja magát a programjához, akkor miért lenne az új erő akadály?

Az április utáni tettek majd eldöntik, kinek lesz igaza. Én – lévén örök kételkedő – mindenesetre szárazon tartom a puskaport. S ha például azt tapasztalom, hogy a Jobbik programja „felpuhul”, ígérem, Vona Gáborékat sem fogom kímélni, s körmölöm majd a tüzes filippikákat. Mert az elvek fontosabbak, mint a mindenáron való, elvtelenül szolgai kötődés egy párthoz…

A „válfaj lezárásán” túlmenően Szentesi Zöldi írásának egyéb nyelvi csacskaságait nem lajstromozom, bíbelődjön vele más. A Magyar Hírlap említett lapszámából csupán két csemegét emelek ki még annak illusztrálására, mit nem engedhet meg magának egy állítólagos konzervatív lap. Szentesi Zöldi vezércikkét elolvasván lapozunk egyet, s rögvest a negyedik oldalon öles betűkkel virít ez a cím: „Joseph K. kálváriája”. A cikk szerzője nagy-nagy kedvencem, Pindroch Tamás. Az írás főhőse Kiss József vállalkozó, akinek a cége két híd kivitelezési munkálataiban is részt vállalt, csak éppen a fizetség maradt el. Hősünk évek óta hivatalból hivatalba jár, keresi az igazát, no meg a pénzét. Pindrochunk szerint Kiss József „magát csak Franz Kafka A per című regényének főhőséről Joseph K.-nak aposztrofálja”.

Érzékelhető ebben az idézetben némi nyelvi renyheség, de az igazi baj Kafka főhősének a nevével van. Kafka híres – a tananyagban is szereplő – regényének főhősét ugyanis „Josef K.-nak” hívják, nem pedig „Joseph K.-nak”. Tudom, „f” helyett „ph”-t írni – némely olvasó számára talán csekélységnek tűnik. Szerintem nem az. Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes – hogy József Attilához folyamodjam okos tanácsért.

Pindroch műveltségbeli szarvashibája után lapozzunk az újság 18. oldalára. Alul, eldugva rövidke helyreigazítás olvasható. Talán emlékszik még a kedves Olvasó arra, hogy mintegy két héttel ezelőtt Széles Gábort nemkívánatos személynek nevezte Patrubány Miklós, magyarán kitiltotta a Magyarok Házából. A Magyar Hírlap március 11-én megjelent tudósítása szerint azonban Patrubány nemcsak Szélessel bánt el, hanem kirúgta az intézmény művészeti és programigazgatóját, Medvigy Endrét is. A lap valahogy fel akarta tupírozni a Széles-ügyet, kreált mellé tehát egy elbocsátási történetet is. A hazugság nem jött be. A helyreigazításból ugyanis kiderül, hogy Medvigy Endrét nem rúgta ki senki, csupán írásos figyelmeztetésben részesítették Széles Gábor meghívása miatt (ami persze szintén baromság, de ez most mellékes).

Hogy miért írtam a fentieket? A Magyar Hírlap vezércikkei általában felettébb gyengék, unalmasak – s túllihegők (természetesen a Fidesz a fölturbózott lihegés tárgya). A cikkek egy része slendrián magyarsággal íródik. Szinte minden lapszámra jut egy igazi szarvashiba („Joseph K.” nagyságrendű baki ritkábban). S végül: a politikai napilapok közül a Magyar Hírlap jár az élen – a helyreigazítások gyakoriságát és számát tekintve. Ez így együtt kicsit sok. Nemcsak egy állítólagos konzervatív újságnak, de még egy szennylapnak is…

Falusy Márton – HunHír.Hu