Vagyis az MSZP. A szegfűs miniszterelnök-jelölt szerint ugyanis a mai Magyarországon „a progresszió, a szabadság és a szolidaritás utolsó bástyája” a posztkommunista párt.

Hajdanán Rákosi pajtás beszélt arról, hogy Magyarország nem rés, hanem bástya a békeharc frontján. Rákosi elporladt, a békeharc is elcsitult, a bástya azonban itt maradt. Mi tagadás, én is azok közé tartozom, akik nagyon várják már ennek a bástyának az összeomlását. Mesterházy Attila ünnepi beszéde arról tanúskodott, hogy ő is érzi az elkerülhetetlen jövőt. Mert bizony a vérveres bástya falai megállíthatatlanul omladoznak. S mögötte feltűnik a valódi, az igazi Magyarország.

A HunHír már részletesen beszámolt a Mesterházy-beszédről, én csak néhány részletre koncentrálok az alábbiakban. Nem voltam jelen a szocialista szeánszon, mert nem vagyok mazochista, de a párt honlapján felvételről megnéztem, mit is hordott össze Mesterházy. Érdekes dolgokra bukkantam.
Első felismerésem az volt, hogy a diplomás, több nyelven is beszélő Mesterházy nem használja rendesen anyanyelvünket. Bizony sokszor előfordul vele, hogy három-négy szótagos szavak magánhangzóit összekeveri. Nem oly súlyos eset ő, mint a D-209-es rendszámú ex-miniszterelnök, de a sorozatos bakik elgondolkodtatók. Talán a lámpaláz teszi…

Érdekes volt a színpad is. A szónok mögött ifjú és öregecskedő hölgyek elvtársi koszorúja hallgatta a szocialisták reménységét. Pontosabban: olykor hallgatta, olykor nem. Amikor például Mesterházy a választások után kiépülő tekintélyuralmi rendszer veszélyét vizionálta, háta mögött éppen csacsogtak-nevetgéltek a hölgyikék. Bizonyára nem gyötri őket annyira a tekintélyuralom réme.

A színpadon volt más érdekesség is. A szónok mögötti kivetítőn hol maga a szónok tűnt fel, hol pedig a nemzeti trikolór – közepén Kossuth-címerrel. Ami azért egy kicsit snassz. 1848. március 15-én ugyanis még nem létezett Kossuth-címer, az csak 1849 áprilisa – a trónfosztás, a Függetlenségi Nyilatkozat – után váltotta fel a koronás címert (bár a trónjától megfosztott Habsburg-háznak semmi köze nem volt a Szent Koronához). A forradalmat követő szabadságharc idején is koronás címerrel ékesített honvédzászlók alatt vonultak harcba a magyar csapatok. A szocialisták tehát kissé átírták a történelmet…
A kivetítőn időről-időre megjelenő Kossuth-címerhez jól illeszkedett Mesterházy beszédének egyik passzusa:

„A magyarok a köztársaságot választották, nem a koronaúsztató királyságot. A magyarok az alkotmányt választották, s nem a Szent Korona tant. Mi magyarok a befogadást választottuk, nem a hazaárulózást és a kirekesztést.”

Érdekes, a posztkommunistáknak mindig bajuk van Szent István koronájával. Most éppen ez a szerencsétlen Mesterházy ontotta magából a hülyeséget. A magyar alkotmány és a Szent Korona tan ugyanis egymástól elválaszthatatlan. Persze nem a jelenleg hatályos, „alkotmány”-nak nevezett értéktelen szóhalmazról, hanem a történelmi magyar alkotmányról beszélek. De van itt nagyobb baj is. Mesterházy szövegéből ugyanis kiderül, hogy ő a Szent Korona tant a hazaárulózással és a kirekesztéssel köti össze. Ez botrány. S hiába néztem az interneten megjelent tudósításokat, erre a förtelmes kijelentésre mintha senki nem kapta volna föl a fejét. Egy normális országban ilyen kijelentés után a szónokot minimum elkergetik a színpadról…

Mesterházy keveset beszélt az ünnepről – annál többet a Fideszről és a Jobbikról. Szerinte a Jobbik tagadja a rendszerváltozás lényegét: a demokráciát, a szabadságot és az emberi méltóságot. Itt is hazudott egy jót a szegfűs szónok. A Jobbik nem a demokráciát tagadja, hanem a húsz éve kiépült „degenerált reáldemokráciát” (Drábik János találó meghatározása). S nem a szabadságot, az emberi méltóságot tagadja a radikális párt, hanem a szabadságot és az emberi méltóságot sárba tipró rendszert. A rendszerváltozás rendszerét, amelynek terméke például Mesterházy és az egész szegfűs társaság. A Jobbik a hazugság rendszerét tagadja, mégpedig nem ímmel-ámmal, hanem radikálisan. Ezért van akkora népszerűsége a szabadságra és emberi méltóságra vágyó magyarok körében.

Mesterházy arról is beszélt, hogy a magyar demokratikus oldal meggyengült. Vagyis az MSZP és segédcsapatai. Mert ugye egyedül ők a demokraták. Azt is mondta Mesterházy, hogy a szabadmadarak elröppenése és egyéb pártocskák összezuhanása után „a demokratikus oldal csak ránk számíthat”. Mert ők az utolsó bástya. De ha a szegfű is lekonyul, akkor mi lesz? Bizonyára emlékszik még a kedves Olvasó arra, amikor Horn Gyula regnálása idején az erősödő jobboldallal riogatták a népet. A pesti folklór szerint Horn Gyula azt mondta akkoriban: „bibsik, bolsik ki a gátra, jön a barna veszedelem.” Több mint egy évtized múltán Mesterházy elővette a régi, ócska lemezt. Szánalmas. Arról nem is beszélve, hogy miközben a szegfűs miniszterelnök-jelölt a kirekesztés ellen szónokol, ő maga bélyegez másokat a demokrácia ellenségének. Ez is a Rákosi-kor öröksége. Akkor is ez a mondás járta: „Aki nincs velünk, az ellenünk van.”

Mesterházy beszéde nem lett volna kerek, ha hiányzik belőle az önkritika, hiszen az igazi bolsevikot a kritika és önkritika dialektikus egysége jellemzi. Bevallotta a szegfűs hallgatóság előtt: nagy hiba volt, hogy későn néztek szembe a pártjukon belüli korrupcióval. A hallgatóság tapssal jutalmazta ezt a kijelentést. Mesterházy szerint „nem működött az immunrendszerünk”. Jó hír ez nekünk, a közelgő vég jele. A súlyos, gyógyíthatatlan betegségé. De Mesterházy nem maradt meg a saját korrupt pártjánál, s ekkor csúszott ki a száján az a csudaszép mondat, amelyet a párt honlapján közölt szövegben kicsit „kozmetikáztak”. Mesterházy ezt mondta a korrupcióról: „Ebben a súlyos betegségben minden politikai párt érdekelt”. Igen, azt mondta, hogy „érdekelt”. Freudi elszólás volt, annak bevallása, hogy valamennyi parlamenti párt „érdekelt” a korrupcióban. Mesterházy nem korrigálta kijelentését, csak megtoldotta a befejezetlen mondatot: „és érintett”. Majd közölte a hallgatósággal, hogy ő, Mesterházy Attila bizony szakítani akar ezzel a hagyománnyal. Tehát az emeszpében van – haladó – hagyománya a korrupciónak.

A szónok egyre inkább belezavarodott a szövegébe, s gyorsan átváltott arra, milyen törvényjavaslatokat terjesztettek a szegfűsök a T. Ház elé. Azon kesergett, hogy ezen javaslatokat a Fidesz rendre elutasította. S ekkor három talányos mondat bukott ki a szónok száján:

„Szavakban a Fidesz mindig kemény a korrupcióval. Csak akkor nem, amikor cselekedni kell. Mi a tettek pártján állunk.”

Az idézett szövegen jót röhögtem, amikor először hallgattam Mesterházy beszédét. Többször is visszajátszottam, hogy jól értem-e a jeles honfi szavait. Mesterházy szerint a korrupcióval – s nem a korrupcióval szemben! – csak szavakban kemény a Fidesz. A szocialisták viszont nem beszélnek, ők nem a szavak emberei – ők cselekszenek. Az MSZP a tettek pártja. A tetteiket a kedves Olvasó is jól ismeri: szó nélkül talicskázták ki az állami cégekből a közvagyont. Szótlanul loptak reggel, este, éjjel. S most azt állítják magukról, hogy az MSZP a demokrácia utolsó bástyája. Ezek szerint a demokrácia szocialista felfogásban annyit tesz: nem beszélünk, csak lopunk. Mindig és mindenhol. Némán visszük a szajrét a vérveres bástya falai közé.

Azt mondta Mesterházy: a választás napja „éles vízválasztó” lesz a magyar történelemben. Ebben – remélem – igazolni fogja őt az idő. Valami azt súgja: nagy bukás lesz itt április 11-én. Rettenetes robajjal fog összeomlani ez a Mesterházy-bástya. Amelynek – remek képzavarral élve – talán soha sem működött az immunrendszere.

Falusy Márton – HunHír.Hu