Mint arról a HunHír is hírt adott, az Országos Választási Bizottság március 12-én megtartott ülésén megállapította, hogy a Vona Gábor állítólagos „szexbotrányáról” értekező Magyar Hírlap megsértette a választási eljárásról szóló törvény 3. § d.) pontjában foglalt „jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlás alapelvét”.
A 170/2010. számú OVB határozat egyben eltiltotta a lapot a további jogsértéstől, s kötelezte annak kiadóját, hogy a határozat rendelkező részét mind a napilapban, mind annak internetes oldalán tegye közzé.
Az OVB nem azt vizsgálta, hogy a Magyar Hírlapban közzétett iwiwes levelezés valós-e, vagy hamisítvány. Ez nem is tartozik az OVB hatáskörébe, bár a határozat azt is rögzíti, hogy az ominózus cikk megjelenése előtti napon a Jobbik cáfoló közleményt adott ki. A Magyar Hírlapot elmarasztaló OVB határozat indoklása azért érdekes, mert egy későbbi bírósági per kimenetelét előlegezi meg. Idézem a határozat idevonatkozó részét:
„Az Országos Választási Bizottság álláspontja szerint a Magyar Hírlap 2010. március 9-i számában, valamint internetes oldalán található cikkel megsértette a jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlás alapelvét azáltal, hogy a cikk szerzője annak ellenére jelentette meg írását, hogy abban rögzítette, hogy a cikk a levelező partnerek magánlevelezését tartalmazza, az nem a nyilvánosság számára készült.
A jóhiszemű joggyakorlással ellentétes, hogy a sajtószerv a nyilvánvalóan magáncélú levelezést nyilvánosságra hozta, és ezzel hátrányt okozott a jelölő szervezet képviselőjelöltjének.”
Érdemes a fentiekhez azt is hozzátenni, hogy az OVB ugyanakkor elutasította a Jobbik azon kérelmét, hogy kötelezzék a Magyar Hírlapot a párt közleményének megjelentetésére.
Írtam már korábban arról, hogy a Magyar Hírlap ezzel a most elmarasztalt lejárató cikkel végleg a mocsár fenekére „pozícionálta” magát. Hogy világosan értse a kedves Olvasó, fel kell idéznem, miként tálalta a „szexbotrányt” az egyik közismert bulvárlap. A Bors c. napilap szintén március 9-én adta hírül, hogy „félrelépéssel vádolta meg egy internetes oldal a Jobbik elnökét”. A Bors – ellentétben a mocsárszagú Magyar Hírlappal – nem közölt részleteket az állítólagos levelezésből, hanem megszólaltatta az ügyben „érintett” hölgyet, Vona állítólagos „szexpartnerét”, aki határozottan cáfolta a szexlevelezés tényét. A Bors megszólaltatta a Jobbik szóvivőjét is (zárójelben megjegyezve, hogy Vona Gábort nem tudták elérni). A Bors eljárása tehát korrekt volt, megfelelt a sajtóetika írott és íratlan szabályainak. Pedig a Bors – ismétlem – bulvárlap. A Magyar Hírlapot tehát nem nevezném bulvárlapnak, mert ezzel például a Bors szerkesztőit sérteném meg. A Magyar Hírlap egyszerűen szennylap. A lap fejlécén ez áll: „polgári közéleti napilap”. Ez nem igaz. A pontos, a lényeget kifejező meghatározás helyesen: „közéleti szennylap”.
Hírlik, hogy a rágalmazó írás megjelenése megrázta a Magyar Hírlap szerkesztőségét. Hiszen ott is csak a beavatottak szűk köre tudott arról, milyen gyalázat készül. Ráadásul azt suttogják a Hungária körút és Thököly út sarkán, hogy Széles Gábornál is kiverte a biztosítékot Stefkáék „csínytevése”. Azt rebesgetik a jól értesültek, hogy a választások után Stefka István megkapja az elbocsátó szép üzenetet. Nem ejtenék könnyet érte. Stefka István ugyanis az elmúlt – torz, hazug – húsz év közéletének tipikus alakja.
Hadd hivatkozzam Bibó István híres tanulmányára (Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem). Bibó az 1867-es kiegyezést hamis konstrukciónak tartotta, amely miatt egy egész közösség – a magyarság – arculata megváltozott. Azt fejtegeti, hogy „egy hamis konstrukció, akármilyen területen, közjogi, politikai, ideológiai, társadalmi vagy gazdasági területen épül is ki, ha egyszer valamilyen szerencsétlen okból beépül az illető közösség szerkezetébe, akkor abban megindít egy fordított kiválasztást, amint arra már Németh László is ugyanezzel a kérdéssel foglalkozva nagyon helyesen rámutatott”. Az un. „rendszerváltozás” is – ma már egyre tisztábban látható – hamis konstrukció volt. Úgy léptünk át a diktatúrából a demokrácia világába, hogy a diktatúra utódpártja része lett az új politikai rendnek, s a diktatúra felelőseinek – hadd ne mondjam: bűnöseinek – elszámoltatása, felelősségre vonása elmaradt. Ma, amikor az un. „holocaust” kapcsán nap mint nap a múlttal való szembenézésre próbálnak minket ösztökélni, felettébb furcsa, hogy a kommunista múlttal való szembenézést valahogy senki sem sürgeti. Rettenetes amnézia telepedett az országra – kiépült a hazugság intézményesített világa. S ennek a hazug világnak a felépítésében a politikai elit mindegyik árnyalata részt vett. Meg az elit holdudvara – elsősorban a médiamunkások. Meg kellett tehát találni azokat a tollforgatókat, akik a hazugságra épülő hamis konstrukció kiszolgálását szívvel-lélekkel vállalták. Ismét idézem Bibót:
„Ha egy közösség a hazugságnak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa. Talál bőségben gyakorlatias embereket, akiknek a számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetősége áll mindenekfelett, s ennek érdekében hajlandók abban az értelemben ’realisták’ lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egy alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek hamis feltételei között való ide-oda tologatásban merül ki.”
Az elmúlt húsz év hazugságra épülő világát egyre többen utasítják el. A magyar sajtó – jobb- és baloldalon egyaránt – továbbra is a hamis konstrukció fenntartását szolgálja. S mivel a hamis konstrukció eredménye a fordított kiválasztás, a kontraszelekció, ezért természetes, hogy a magyar sajtó világában azok maradtak felszínen, akik „a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak”. Ennek a kontraszelekciónak az volt a súlyos következménye, hogy – ismét Bibót idézem – „logikusan vezetett egész vezető rétegünk erkölcsi és értelmi lezülléséhez”, hiszen „a legigazabb, legszenvedélyesebb és leglényeglátóbb emberek” nem adták nevüket az intézményesülő hazugsághoz, ezért kiszorultak a közéletből. Nincs tehát semmi meglepő abban, hogy például a Magyar Hírlap is ilyen mélyre züllött.
Valami szép hasonlatot, költői képet kerestem a helyzet illusztrálására, s eszembe jutott Bayer Zsolt két évvel ezelőtti, elhíresült „medencés” cikke (A medence és környéke = Magyar Hírlap, 2008. március 18.). Elgondolkodtató, hogy ez a nagy vitát kiváltó publicisztika ma már nem található meg a Magyar Hírlap internetes archívumában. Mintha meg sem íródott volna a bayeri életműnek ez a szaftosan zsidózó opusza. Hál’ Istennek, az én archívumomban megvan. Bayer ebben az ominózus cikkben a közismerten baloldali Ungváry Rudolf kapcsán idézte Murphy törvényét, miszerint „az emésztőgödörben mindig a legnagyobb darabok úsznak legfelül”. Magyarán: Bayer a legnagyobb méretű excrementumok között lajstromozta Ungváryt. Bizonyára ez a polgári stíl, a konzervatív irály gyöngyszeme. Én egyszerűbb, póribb lélek vagyok, dehogy jutna eszembe az emberi ürülékről a Magyar Hírlapnál legfelül lebegő Stefka István! Az viszont tényleg igaz, hogy „az emésztőgödörben a legnagyobb darabok úsznak legfelül”. Sapienti sat.
A Magyar Hírlap tehát megkapta az első jobbhorgot – az OVB-től. Remélem, a Jobbik bíróság elé citálja majd a lapot, s annak főszerkesztőjét. Abban is reménykedem, hogy Stefka István ott is kap egy hatalmas jobbhorgot. Csak azt nem értem, hogy miután az OVB jogsértésben marasztalta el a Stefka vezérelte lapot, miként lehet ez a kontraszelektált médiamunkás még mindig a Pázmány Péter katolikus egyetem jogi karán, a polgári jogi tanszéken (!) megbízott előadó… Olyan ember tarthat előadásokat a konzervatív sajtóról a jogászhallgatóknak, aki maga is jogot sértett? Remélem, a kiváló publikációról közismert Jobbágyi Gábor tanszékvezető előbb-utóbb eltanácsolja az egyetemről ezt az „érdemdús” embert. Az egyetem végtére is nem mocsár. Pláne nem emésztőgödör….
Falusy Márton – HunHír.Hu
