Elérkezett március 11. A Magyar Hírlap megint nagyot alkotott. Egy oldalas összeállítást olvashattunk a Jobbik állítólagos félhivatalos lapja, a kuruc.info és a barikad.hu írásaiból. Sőt: a bolsevik és náci kötődés mellett már „nyilas kötelékek”-ről is értekezett a Széles-lap. A felvezető szöveg anonim szerzője szerint „a Jobbik és holdudvara nemcsak a polgári sajtót, de a magyar értékeket és a nemzet nagyjait is hosszú ideje ócsárolja, gyalázza”. S mit tesz Isten, az első barikádos idézetben Kövér László és Bayer Zsolt a gúny céltáblája. Ők is a nemzet nagyjai? Mint Széchenyi, Deák, Szekfű Gyula és Németh László? Ez utóbbiak ugyanis egyetlen idézetben sem szerepelnek….
Az említett összeállítással nem foglalkozom. Nincs kedvem összevetni a kiemelt szövegrészleteket Bayer Zsolt „életművének” szaftosabb darabjaival, s tényszerűen igazolni, hogy a Magyar Hírlap vezérpublicistája sem éppen kékharisnya…. Apropó Bayer. Ugyanebben a lapszámban ő írta a vezércikket. „Vörösbarna” – már a cím is mutatja, hogy a jeles ember a Széles, Szentesi Zöldi által megszabott irányt követi, miszerint a Jobbik egyszerre náci és bolsevik alakulat. Bayer a Sólyom László által aláírt „holocaust”-törvény kapcsán azon kesereg, hogy a kommunizmus bűneinek tiltása kimaradt a törvénymódosításból. Szerinte akkor lenne rendben a dolog, ha a tagadók mindkét csoportjára lesújtana a hatalom ökle. Nem lenne rendben a dolog, ez a szilárd meggyőződésem. Véleményeket börtönnel sújtani – abszurdum.
Annak idején azt tanultuk, hogy a bolsevikok a Téli Palota ostromával vették át a hatalmat, s a jeladás az Autóra ágyúlövése volt. Azóta több történész is megírta, hogy sem ágyúlövés, sem ostrom nem volt. Néhány bolsevik vitéz beballagott a Téli Palotába, az ott tartózkodó, kabátban fagyoskodó kormánytagokat elzavarták, az égen feljött az ötágú veres csillag, s kezdetét vette a kommunizmus építésének borzalmas kísérlete. A történelmi tények „átírása” miatt senki sem kiáltott ügyészért. Egy történelmi korszakról, tényről alkotott vélemény ugyanis nem büntethető. Ha mégis büntetik, akkor ott a jogállam véget ért. Átlépünk a diktatúrába. Ez viszont Bayert láthatóan nem zavarja. De a „holocaust”-törvényen való kesergés csak ugródeszka, hiszen egy új bekezdésben már rögvest kurucinfózik egyet – micsoda ingyen reklám ez! -, s elmereng azon, micsoda botrány, hogy egyesek „holokamuznak” és „zsideszeznek”. Mert ez „a pincepatkányok, a barna csőcselék hangja”. De Bayer még mindig az ugródeszkán téblábol, mert az igazi cél – a Jobbik. Neki minden vörösségről és barnaságról, „holozsideszezésről” Vona Gábor és pártja jut eszébe.
Bayer vezércikkének második fele az igazán tanulságos. Idéz egy panaszos mondatot Gömbös Gyula néhai miniszterelnöktől (aki azon kesergett, hogy „új stílust, új szellemet, új lelket” akar önteni a magyar politikába, de nincs olyan orgánum, amely az eszméit képviselné), akit a hazai történetírás általában a fasizmus hazai szálláscsinálójaként szokott emlegetni, majd feltálalja az olvasónak azt a fantasztikus felismerését, hogy Gömbös szellemi örököse Vona Gábor: „Itt van megint a táltos, aki új stílust, új szellemet, új lelket akar önteni a magyar politikába (még szerencse, hogy nem lesz belőle miniszterelnök!). S ha valakit érdekel, milyen is az új stílus, az olvasgassa őket. A barikádot meg a kurucinfót.” Emlékeztetem a kedves Olvasót, hogy az előző részben idézett, Szentesi Zöldi László írta vezércikk szerint a Jobbik „nem a hazai, hanem az 1933-as berlini, és az 1937-es moszkvai talajból sarjad”. Bayer szerint viszont a Gömbös Gyula által tapodott budapesti talajból. Hasznos és jövőbemutató cselekedet lenne, ha ezt a kérdést megvitatná Szentesi Zöldi és Bayer. Meg a főnök, Stefka István. Jobb lenne, ha talajügyben egységes lenne a hírlapos irányvonal.
Bayer azonban nem áll meg a gömbösi talajnál. Ő – Szentesi Zöldihez hasonlóan – műveltsége gazdag tárházáról sem feledkezik meg, amikor a harci ménre pattan. Ha Szentesi Zöldi fentebb taglalt vezércikkében Széchenyire, Deákra, Szekfű Gyulára és Németh Lászlóra hivatkozott, Bayer sem maradhatott adós, ő is előhúz egy névsort a mellényzsebéből, hogy földbe döngölje az egész Jobbikot.
Bayer azt mondja: volt olyan kor, amikor nagyon nem volt mindegy, hogy mit olvas az ember. Meg hogy hová ír az ember. Mert egykoron „tisztességes ember tudta, hogy nagyon nem mindegy ám, hogy a Kelet Népe vagy az Új Magyarság! Nagyon nem mindegy ám, hogy Sinka, Féja, Németh László, Móricz Zsigmond és Pethő Sándor vagy Milotay István (bár az a régi Milotay legalább írni tudott)!”
Cikke végén pedig ezt írja: „Akik még életükben nem olvastak semmit Féjától vagy Németh Lászlótól, azok hozzák az új stílust.” Tehát Féja, Németh, no meg a korábban említett Sinka, Móricz és Pethő – ők képezik a magyar szellem igazi fundamentumát. Ők nem vörösök, nem barnák. Akár a tiszta forrásból, úgy lehet meríteni életművükből az igaz szavakat.
Én – véletlen vonzódás és tanulási kényszer okán – jól ismerem az említett szerzők műveit. Még a mára méltatlanul elfeledett Féja Géza életművét is. Minden könyve vigyázzban áll a könyvespolcomon, mind első kiadásban. Nemcsak olvastam írásait, hanem újra s újra, rendszeresen olvasom. Mielőtt azonban vele és a Bayer által említett többi jeles személlyel foglalkoznék, rövid sajtótörténeti kitérőt kell tennem.
Bayer két lapot említ: a Kelet Népét és az Új Magyarságot. Hogy miért éppen ezt a kettőt, számomra rejtély. A Kelet Népe ugyanis irodalmi folyóirat volt, az Új Magyarság pedig politikai napilap.
A Kelet Népét a 30-as évek derekán alapította három népi író: Szabó Pál, Sinka István és a ma már kevéssé ismert Barsi Dénes. A lap nagy korszaka azonban Móricz Zsigmond nevéhez fűződik: a harmincas évek végén ő vette át a folyóiratot, s az ő irányításával vált a lap a népi írók legfontosabb orgánumává.
Az Új Magyarság című napilapot Milotay István alapította szintén a harmincas évek derekán, miután szakított Pethő Sándorral és a Magyarság című napilappal. Az Új Magyarság a magyar „szélsőjobboldal” egyik vezető lapja lett, Szálasi hatalomra kerülése után a nyilasokat támogatta.
A két lap tehát – két külön világ. Bayernek igaza van: nem mindegy, hogy az ember hová ír. Nem mindegy, hogy Kelet Népe vagy Új Magyarság. Csakhogy…
Csakhogy a Kelet Népét megalapító Szabó Pál és Sinka István is sokszor publikált az Új Magyarságban. Tehát Milotay István lapjában. Sőt: Sinka István neve az Összetartás, az Egyedül Vagyunk című lapokban is felbukkan, holott ezek az orgánumok is – a sajtótörténet szerint – nyilas „szellemiségűek” voltak. Ajánlom Bayer Zsolt figyelmébe Varga Rózsa és Patyi Sándor alapvető kézikönyvét: A népi írók bibliográfiája. A közel ezer oldalas könyvben lapozgatva ellenőrizheti fenti állításaimat.
De menjünk tovább. Nézzük meg közelebbről Pethő Sándor publicisztikai életművét. Évekig szerkesztette a Magyarság című napilapot, majd 1938-ban megalapította a Magyar Nemzetet. Könyvtáram becses darabja a Csillagos órák című kötet, amely Pethő 1938-1939-ben írt vezércikkeit tartalmazza. Mivel Bayer a minap kapta meg azt a díjat, amelyet Pethő Sándor szellemi öröksége követőinek ítélnek oda, tanulságos lesz szemelgetni a nagy előd életművéből.
Az első példát a Magyar Nemzet első számának vezércikkéből (A magyar társadalomhoz) merítem:
„Nem fogunk tehát kitérni a zsidókérdés elől sem. Errenézve se lehet álláspontunkra és magatartásunkra más parancsoló tekintet, mint a fajmagyarság megdönthetetlen felsőbbségének szerves és intézményes megalapozása, amely arra kell, hogy ösztönözzön minket, hogy a gazdasági, társadalmi és szellemi közélet minden stratégiai pontja az államnép elidegeníthetetlen tulajdonjogát alkossa. De ha abszurdumnak tartjuk, hogy struccmadár módjára, fejünket porba dugva, mindent letagadjunk vagy elhallgassunk, ami a klasszikus liberalizmus rendszerébe ütközik, még méltatlanabb képtelenségnek tartjuk, hogy ennek az egyetlenegy kérdésnek baziliszkusz-szeme igézze vagy igázza le egész nemzedékek szemléletét, eszmélkedését és akcióképességét. Mert tudjuk meg, hogy nemcsak a zsidó imperializmus fenyegeti a magyarság létérdekeit.” (Kiemelés az eredetiben.)
Igen, Pethő Sándor féltette a magyarságot a német veszedelemtől is. De ezért még nem hallgatta el, hogy létezik a másik veszedelem, „a zsidó imperializmus” fenyegetése.
Nézzünk egy másik példát. 1938. december 23-án „Az új zsidótörvény-javaslat” című vezércikkében a második zsidótörvény parlamenti beterjesztése kapcsán fejtette ki álláspontját Pethő Sándor a zsidókérdésről, A törvényjavaslat ellen lépett fel – „a magyarság érdeke és szempontja” alapján. Pethő ugyanis úgy vélte: ha a faji alapozású törvény új népcsoportot szervez a zsidóság zöméből, akkor ezzel példát adunk arra, hogy „más idegen fajok is önálló népcsoportokká szervezkedjenek”, ami a magyarságra nézve veszélyes lenne. Könnyű kitalálni: a hazai svábságra célzott. A törvényjavaslattal szembeni aggályai ellenére mindazonáltal őszintén véleményt formált a zsidóság hazai szerepéről:
„Nem fogunk résztvenni még emberiességi szempontból sem abban a csendes vagy lármás jajveszékelésben, amely a hazai zsidóság melléből tör ki, ha ugyanakkor megfeledkeznék a saját maga belső megigazulásának és megtisztulásának kötelességéről és a mea culpázásról a magyarsággal szemben. A zsidóság, ha nem is a maga összességében – a történelem nem ismeri a kollektív vérvád felelősségét – óriási hibákat és bűnöket követett el a magyar eszme ellen. Bűnhődése részben jogosult is. Az emberi részvét könnymirigyeinek megfakasztása tehát nem lehet helyes és mindenekfölött magyar szempontú politikai magatartás ebben az új helyzetben. A hazai zsidóság túlfeszítette a húrt s a húr elpattant. Pedig akadtak, éppen legjobbjai közül, akik figyelmeztettek a veszélyre, amely abból következik, hogy túlzott mértékben penetrálja és igázza le a magyarság szellemi és gazdasági életét.”
A fenti sorokhoz nem kell kommentár. Illetve csak még egy mondat az idézett cikkből, amely Pethő Sándor gondolkodásának a fundamentumaként is értelmezhető: „Mi a magunk részéről nem habozunk kijelenteni, hogy jobban szeretjük fajtánkat és hazánkat, mint gyűlöljük a zsidóságot” (kiemelés az eredetiben). Mintha gróf Széchenyi István híres önvallomása is ott bujkálna a pethői mondatban: „Minden előtt áll előttem: hűség a fajtámhoz.”
A harmadik idézet Pethő Sándor 1939. február 10-én megjelent, „Amit nem lehet elszigetelni” című vezércikkéből való.
„Soha a magyarság és éppen a törzsökös magyarság nem szakított volna régi előkelő, nemes, fölényes, vendéglátó gesztusaival, ha éppen a magyar nemzetállamot nem a faji kérdésben érte volna támadás. De amikor azt látják, hogy a faji eszmének, a vér mítoszának vegyszerével akarják szétoldani a szentistváni amalgámot, akár zsidó, akár sváb vagy más részről fenyeget ez a támadás, a magyarság számára sem marad más, mint saját faji reflexeinek felmozdítása. A keresztény magyar ellenzék részéről senki se akarja a sváb veszedelem előtérbe állításával agyonhallgatni a zsidókérdést, csak éppen az a szerény óhajtásunk van, hogy a zsidókérdést a magyar államvezetés tradíciói, érdekei és szükségletei szerint oldják meg, ne pedig egy idegen imperializmus módszereivel és eszközeivel. Ez az ellenzék sem akarja, hogy Magyarország földje és népe a fékezhetetlen zsidó falánkság rebach-területe (értsd: nyereség-területe – a szerk.) legyen, de azt se, hogy csak a zsidókérdés állandó napirenden tartásával eltereljék a figyelmet a disszimiláns svábok neo-acquistikájáról (értsd: „új szerzeményéről”, vagyis hódításáról – a szerk.). Ez az igazság.” (Kiemelés az eredetiben.)
Nem idézek tovább Pethő Sándor publicisztikáiból. Bizonyára írni fog róla Bayer Zsolt, hiszen számára ő az egyik iránytű. Igaza van Bayernek: tényleg nem mindegy, mit olvas az ember. Pethőt érdemes olvasni. Ebben egyetértünk.
Ahogy abban is, hogy érdemes olvasgatni Féja Géza írásait is. Nagyon elszaladt a tollam, a Bayer által emlegetett többi jeles szerzőtől helyhiány miatt nem fogok idézni. Zárásul azonban muszáj felütnöm Féja Géza egyik karcsú könyvét. Hiszen Bayer azt írja, hogy akik soha semmit nem olvastak például Féjától, azok hozzák az „új stílust”. A vörösbarna csőcselék stílusát. Merítsünk hát Bayer intenciói szerint újfent tiszta forrásból, a zamatos, „régi” stílusú féjai szövegekből.
1942-ben jelent meg Püski Sándor kiadásában Féja vékonyka füzete: „Magyar irodalomszemlélet”. Rövid magyar irodalomtörténet ez, a „magyar tudat alapvető kútfőivel” óhajtja a szerző megismertetni az olvasót.
A műnek csak egyetlen részletét ismertetem, kivonatosan. Féja azt írja, hogy Adyék korában a radikalizmust és a magyar szabadságeszmét a zsidóság azért támogatta oly nagy hévvel, hogy „subája alatt észrevétlenül a saját szabadságeszméjét vigye diadalra, és a saját vezető szerepét alapozza meg.” 1920 után a „zsidóság azonban már más zsidóság volt”, forradalmi hevületét elhagyta, konzervatív lett és liberális, de „a liberalizmust természetesen azonosította saját fajvédelmi érdekeivel”. A harmincas években aztán a zsidóság „siralmas tanácstalanságba jutott”, s azóta is vergődik. Féja így folytatja a gondolatmenetet:
„A zsidóság vergődése ma fölötte érdekes szellemi jegyekben nyilvánul meg, bizonyságot tesz, hogy a szellemi életben is mennyire a hasznossági elv alapján áll, a magyar irodalom tényezőit aszerint szemléli és értékeli, hogy mennyiben használhatók a zsidóság birtokállományának védelmére, vagy pedig milyen jelentőségű és súlyú működést fejtenek ki a zsidókérdés gyökeres rendezése érdekében. Az előbbieket égig emeli, az utóbbiak ellen minden emberies érzést meghazudtoló harcot kezd. A zsidóság jellegzetes és elszánt élharcosai árulót keresnek mindenkiben, aki fajvédelmi harcukat nem támogatja, ám megfeledkeznek arról, hogy ők árulták el a szellemet, midőn egyetlen szellemi nézőpontjukká fajvédő, törzsi érdekeiket tették. A zsidókérdés megoldása, gyökeres, szigorú, de emberséges rendezése a magyar szellemi élet egészségének is létfeltétele, mert míg a kérdés elintézetlen, a be nem olvadt zsidóság a maga anyagi eszközeivel és tagadhatatlan képességeivel romboló gyújtóanyagot csempész szellemi életünkbe.”
Féja a zsidóság „fajvédő, törzsi érdekeit” említi. Vajon a „holocaust”-törvény keresztül erőszakolása az Országgyűlésen nem egyfajta „törzsi érdeket” szolgál? És ez csak egyetlen példa a sok közül. Féja Géza – ha élne – ma sem írna másként. Mert a vázolt probléma ma is aktuális, égető. Lehet, hogy éppen Bayer sorolná be őt is a „vörösbarna csőcselék” táborába?
Féja és a többiek szókimondóak voltak, véleményüket nem igazították semmiféle külső elváráshoz, mert féltették fajukat, a magyarságot. De a magyarság soraiban voltak olyanok is, akik engedték magukat sodorni az árral. Így ír erről Féja:
„A zsidóság a hozzája kapcsolódott magyarságtöredék segítségével hamis irányba tereli sorskérdéseink értelmét, és olyanfokú eszmei kisajátítást s fogalmi zűrzavart rendszeresít, amely a gyengébbeket okvetlenül megzavarja.”
Eszmei kisajátítás, fogalmi zűrzavar – mintha a mai Magyar Hírlapról írta volna ezeket a sorokat Féja Géza. Mert ez a lap képviseli ma azt az „új stílust”, amelyet oly vehemensen ostoroz Bayer Zsolt. A magyarság mai sorskérdéseivel ez a lap alig foglalkozik, csupán kétes értékű aktuálpolitikai csatározásokba bocsátkozik – erkölcstelen eszközökkel, alpári módon. Ha a Jobbikkal baja van Stefka Istvánnak és csapatának, miért Vona Gábor magánéletében turkálnak, miért nem a párt programjával vitáznak? Miért nem kritizálják a párt jövőre vonatkozó elképzeléseit? Nem ez lenne a sajtó igazi szerepe? Ehelyett kisajátítják maguknak a magyar múltat, a jövő alakításából a más nézeten levőket kizárják, s ráadásul zűrzavaros fogalmakkal operálnak. Ez a gondolkodásmód jól ismert a történelemből. Hosszú távon nincs jövője. Ezért állítható bizton, hogy ez a rettenetes hírlapos „új stílus” előbb-utóbb oda kerül, ahová való. A történelem szemétdombjára.
Sajnos ma Bayer is ama „új stílus” képviselője – de én nem nevezném őt sem vörösbarnának, sem csőcseléknek. Szépen kérem őt, ne vegye el tőlünk Féját, Némethet, Sinkát, Móriczot. Ne sajátítsa ki őket. Mert akkor nem tudjuk olvasni a „régi” stílus nagyjait. S akkor nem is tudunk tőlük idézni magvas gondolatokat. Mint ahogy azt fentebb tettem, mindannyiunk okulására. Hiszen tényleg nem mindegy, mit olvas az ember….
Nézegetem a Magyar Hírlap honlapjának archívumában Bayer Zsolt régebbi írásait. Nem írt se Féjáról, se Némethről, se Pethőről. A magyar múlt nagyjait elhanyagolja, inkább dobálja a sarat vélt vagy valós ellenfeleire. Nem értem. Ő, aki annyira rajong Féjáért, s a múlt megannyi nagyszerű írójáért, miért nem araszol vissza az időben, bemutatva a nyájas olvasónak a múlt – jelenünket is ihlető – nagyszerű példáit? Persze, ez nem fér bele a kocsmai zugírászat hírlapos irányvonalába….
P.S.
Úgy gondoltam, a csattanónak külön utószóban van a helye. A Bayer által is oly nagyra tartott Féja Géza lajstromba vette azon magyar műveket, melyek „szellemünk egészének lényeges részei, tehát minden iskola, közintézmény, közkönyvtár és minden művelt magyar ember könyvespolcán helyet kellene foglalniok”. A tizenhárom oldalas felsorolásban helyet kaptak Istóczy Győző válogatott munkái is. Bizonyára Bayer Zsolt is ismeri Istóczy Győző életművét. Ő alapította meg 1883-ban – a tiszaeszlári „ügy” után – az Országos Antiszemita Pártot. Mivel Bayer Zsolt nagy híve Féja Gézának, s mivel Féja Géza „a magyar tudat alapvető kútfői” közé sorolta Istóczy műveit, ezért remélem, a közeljövőben – sok-sok idézet kíséretében – lelkes írásban fogja magasztalni Istóczy életművét a Magyar Hírlap vezérpublicistája. Talán jut még erre idő a mocsár fenekén….
Falusy Márton – HunHír.Hu
