A mazsihisz honlapja a „holocaust”-tagadást tiltó törvény megszavazása után hiába próbált szemelgetni a lelkes publicisztikákból – kevés ilyen írás akadt a honi sajtóban. Meglepetésre éppen az ősliberális Magyar Narancs rukkolt elő egy olyan cikkel, amelyet a Síp utcai sajtószemlézők azonnal feltettek a zsidó honlapra.
Az említett írás a lap legutóbbi számában jelent meg szerkesztőségi írásként, tehát szerzője anonim. „Nő tőle az önbizalmunk” – hirdeti az írás címe. Tehát a „holocaust”-tagadást tiltó törvény léte önbizalom növelő tényező. Kinek a pap, kinek a papné.
A cikk szerint azért van szükség erre a törvényre, mert az ún. „holocaust” tagadása „nemcsak undorító dolog, de társadalmi veszélyessége is kitapintható”. Ezért tiltásának, avagy nem tiltásának semmi köze a szólásszabadsághoz. Hogy miért?
Mert az ún. „holocaust” tagadása „a posztnáci világképnek az egyik fundamentuma”. Hogy ki a posztnáci? Az, aki a nemzetet nem szabad egyének közösségeként képzeli el. S most jön a szerkesztőségi cikk egyik legfontosabb megállapítása:
„A holokauszttagadó sem vitatkozni akar, hanem gyilkolna, ha tehetné. Igazából nem is tagadja a holokausztot, vagy ha igen, ezt sajnálkozva teszi; azt sajnálja, hogy nem sikerült rendesen pontot tenni a végére. A holokauszt tagadása emiatt éppenséggel veszélyezteti a szólásszabadságot.”
Hogy miért veszélyezteti a szólásszabadságot? Azért, mert az uú. „holocaust” tagadója nem vitatkozni akar másokkal, hanem „megalázni, nem létezővé tenni, megsemmisíteni akarja őket”. A Magyar Narancs anonim szerzője felettébb furcsa logikával megáldott ember lehet. Az idézett gondolatmenet ugyanis – talán szerzője szándéka ellenére – úgy előítéletes, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Először is: az ún. „holocaust”-tagadó semmit sem tagad. Csak bizonyított tényeket lehet tagadni, az ún. „holocaust” érvényben lévő dogmái pedig többnyire nincsenek kellően alátámasztva a „revizionista” történészek szerint. A „revizionista” szemlélet hívei sem vonják kétségbe, hogy voltak koncentrációs táborok; hogy zsidókat és más népek fiait ezekbe a táborokba deportálták; hogy sokan meghaltak éhség, betegség, munka következtében; hogy léteztek krematóriumok, ahol a meghalt deportáltakat elégették. A „revizionisták” sok mindent kétségbe vonnak az ún. „holocaust” dogmái közül – leginkább a gázkamrák létét, a zsidók tömeges, ipari méretű elgázosítását. Ezek a „revizionisták” – ellentétben a cikk állításával – nem gyilkolni akarnak, hanem vitatkozni. Érveket szeretnének érvekkel ütköztetni. Ezt azonban az ún. „holocaust” dogmatikájának védelmezői nem teszik lehetővé. Ők nem vitatkoznak. Ők inkább törvényt hoznak a „revizionizmus” büntethetőségéről. Kérdem én: most akkor ki veszélyezteti a szólásszabadságot? Az a Roger Garaudy például, aki maga is koncentrációs tábor lakója volt, s aki híres könyvében nem fogadja el a „holocaust” dogmatika számos tézisét, például a hat millió áldozat mítoszát? Az a Garaudy, aki azt írta, hogy „egy ártatlan ember meggyilkolása, legyen az zsidó, vagy bárki más, már emberiség elleni bűntettet képez”? A „revizionista” szemlélet híveit börtönnel büntetni – a szabadságjogok súlyos megsértése. Furcsa, hogy éppen az a lap ünnepli fals és beteges logikával a „hóhértörvény” megszületését, amely lap büszke a liberális elveire….
A szerkesztőségi cikk másik fontos megállapítása: helyes, hogy a „hóhértörvény” csak az ún. „holocaust” tagadását tiltja, s nem mást. Lássuk az érvelést:
„Lehetne más gazságot is tiltani, de más gazságok felmagasztalása momentán nem játszik a magyar közéletben, a rákosizmusból, a sztálinizmusból, a málenkij robotból vagy a Gulágból, azaz az osztálygyűlöletből senki nem akar erőszakos politikát csinálni ma Magyarországon. A faji gyűlöletkeltésből meg igen. Az az univerzum, aminek a holokauszt tagadása vagy relativizálása, jelentőségének kicsinyítése az egyik bevett toposza, ma a parlament kapuján dörömböl.”
A fenti idézethez hadd szolgáljak némi adalékkal. Néhány éve Moldova György – Kádár János egyik eminens rajongója – a mára már a köztévéből kipenderített Napkelte vendége volt. Az egyik újságíró arról beszélt, hogy ha például egyik honfitársunk, akinek a nagyapját Kádár felakasztatta… s itt Moldova közbevágott: „Nagyon jól tette”. Erre a másik újságíró megszólalt: de hát Kádár maga is gyilkos volt! Mire Moldova: „Ön volt a gyilkos, nem a Kádár János. Kikérem magamnak a Kádár nevében ezt a minősítést.” Nem emlékszem arra, hogy a köztévében, a sajtóban bárki védelmébe vette volna például Adolf Hitlert. Nem emlékszem arra, hogy a köztévében, vagy a sajtóban bárki kétségbe vonta volna a koncentrációs táborok létét. Kádár védelmezése viszont nem egyedi eset. Van olyan párt a mai Magyarországon, amelynek ma is a legfontosabb ikonja az ’56-os megtorlás fő felelőse. Félreértés ne legyen: annak sem lennék a híve, hogy például Moldovát bíróság elé citálják idézett kijelentései miatt. Csak ellenpéldaként – és cáfolatként – idéztem a szavait.
A Magyar Narancs anonim szerzője a fenti idézetben nem kertel. Bevallja, hogy az ún. „holocaust” tagadását azért kell büntetni, mert az ország házának kapuján dörömböl az az „univerzum”, aminek az ún. „holocaust” tagadása, kicsinyítése etc. az „egyik bevett toposza”. A szerző nyilvánvalóan a Jobbikra gondolt (mostantól kezdve bízvást mondhatjuk – van a Vona Gáborék „univerzuma”, s azon kívül a többieké; az ember mindig tanul). Ezzel az érveléssel az a baj, hogy a Jobbik megnyilatkozásaiban eleddig soha nem lehetett kimutatni az ún. „holocaust” tagadását, vagy annak legparányibb morzsáját, holott Vonáék minden lépését árgus szemmel követik az arra hivatottak. A lényeg: az ún. „holocaust” tagadásának büntethetővé tételére azért volt szükség a szerző szerint, mert létezik a Jobbik. Tehát ideológiai, politikai alapon született a „hóhértörvény”. Ez a gyakorlat színtiszta rákosizmus, sztálinizmus – vagyis a törvény meghozatalával bizonyos erők „erőszakos politikát” akarnak „csinálni ma Magyarországon”. Ez pedig felettébb elszomorító – nem szolgálja az oly hőn áhított köznyugalmat.
A Magyar Narancs szerkesztőségi cikkének utolsó bekezdése aztán felülírja a cikk korábbi érveit. Nem véletlen, hogy ez az utolsó bekezdés a mazsihisz honlapjáról „véletlenül” lemaradt, a Magyar Narancs honlapján viszont elolvasható. Idézem teljes terjedelmében:
„Meglehet, a nyílt holokauszttagadók kevesen vannak. Tényleg nincsenek sokan. Lehet, hogy ezt a törvényt sose vagy nagyon ritkán kell majd alkalmazni. De akkor is kell. Nekünk. Néha elővesszük, nézegetjük. És örülünk neki, hogy a mi hazánkban van ilyen, hogy a mi államunk mára annyira megváltozott, hogy nem tűri azt, ha hatszázezer polgárának erőszakos halálát a gyilkosok utódai le akarnák tagadni.”
Korábban a cikk azt állította, hogy az ún. „holocaust” tagadásának „társadalmi veszélyessége” kitapintható. Azt is olvastuk, hogy a parlament kapuján dörömböl a Vona Gábor nevével fémjelzett univerzum, amelynek egyik fundamentuma az ún. „holocaust” tagadása. A cikk végén aztán azt olvassuk, hogy az ún. „holocaust” megátalkodott tagadói nincsenek is sokan. Kevesen vannak. S lehetséges, hogy a „hóhértörvényt” sose kell majd alkalmazni. Akkor mi a fenének kell nekünk ilyen törvény? Minek a falon a korbács, ha nincs kit megkorbácsolni? Az anonim szerző szerint mégis kell ez a törvény. „Nekünk.” Hogy ki mindenki lenne ez a „nekünk” – a Magyar Narancs szerkesztősége? a liberális polgárok picinyke közössége? vagy az egész nemzet? -, az nem derül ki a szövegből. Nekem például ez a törvény nem kell. Soha sem fogom elővenni, pláne nem fogom nézegetni. Bugyuta szövegeket nem szoktam nézegetni, kivéve, ha írni szándékozom róluk. És persze örülni sem fogok annak, hogy a mi hazánkban van ilyen ostoba szöveg – amit ráadásul törvénynek neveznek -, s nem fogok annak sem örülni, hogy a mi államunk annyira megváltozott, hogy időről-időre kezébe veszi a falon lógó korbácsot, s azon morfondírozik, kit-kiket lehetne jó véresre verni. Ennek csak beteg lelkű emberek örülnek. Akikben túlteng a szadizmusra való hajlam. Akik „a gyilkosok utódai”. Mert ne feledjük: volt idő, amikor annak kellett örülni, hogy államunknak van egy ütőképes csapata, a „munkásosztály ökle”, az ÁVH. Akkoriban arról is azt híresztelték, hogy nagyon kell „nekünk”. S egyszer csak a nép föltápászkodott, s megmutatta, szerinte mi kell „nekünk”. Nem kellene a tűzzel játszani.
Nekem egyébként magával a „holocaust” szóval van bajom. Ezt a szót ki kellene söpörni a nyelvhasználatból. Ez a szó szakrális jelentéssel bírt és bír („égő áldozat”), egy történelmi eseményre való alkalmazása – blaszfémia. A történelmi eseményeket nem szakralizálni – éppen ellenkezőleg: deszakralizálni kell. Egy múltbéli tényt, eseményt nem lehet a történelem fölé emelni, mint el nem múló, ma is jelenvaló jelenséget. Éppen ellenkezőleg: be kell illeszteni a helyére, a történelem folyamatába. Ezért tagadom magát a „holocaust” szót, illetve annak használatát.
Az elkövetkező időben vélhetően az iróniáé lesz a főszerep ebben a kérdésben. A „hóhértörvény” elfogadása utáni napokban Navrasics Tibor Fidesz-frakcióvezető interjút adott a Népszabadságnak. Zárásul hadd idézzek ebből egy rövid párbeszédet:
Kérdés: „Milyen áldozatot kell vállalnia egy politikusnak?”
Válasz: „Ön milyen típusúra gondol? Égő áldozatra?”
„Égő áldozatra?” Megejtően szép ez a kérdésbe burkolt irónia. S a Népszabadságban ki is nyomtatták ezeket a szavakat, talán észre sem vették Navrasics ironikus felhangú „holocaust”-ját. Navrasics úttörő munkát végzett: a „holocaust” szót csak akkor tudjuk kiüresíteni, a közbeszédből száműzni, ha ironikusan közelítünk hozzá. Ezt ugyanis semmilyen törvénnyel nem lehet megtiltani.
Falusy Márton – HunHír.Hu
