A Fidesz elnökének február elején elhangzott évértékelő beszédét Vona Gábor, a Jobbik miniszterelnök-jelöltje így jellemezte: „Orbán Viktor évértékelőjében egy maszatoló, ideologizáló, minden konkrétumot nélkülöző kampánybeszédet hallottunk, amely joggal veti fel a kérdést, hogy két hónappal a választás előtt mi is a Fidesz programja, illetve van-e egyáltalán.” Találó megállapítás. A Fidesz elnökének beszédét tényleg a maszatolás, az ideologizálás jellemezte. „Papagájszavakat” hallottunk Orbán Viktor szájából. Egy jeles, 20. századi francia költő azokat a kifejezéseket nevezte „papagájszavaknak”, amelyeket a közbeszédben sűrűn használnak, de jelentésük már elkopott, elillant. Magyarán: amikor kiüresedett szavakkal hadakozunk, papagájnyelven beszélünk.

A Fidesz elnöke beszédében két „szélsőségről” beszélt. Az egyik szélsőséges csoportozatba szerinte azok tartoznak, akik a „törvény fölé”, a másikba pedig azok, akik a „törvényen kívül” helyezik magukat. Az első esetben – a szónok egyéb megnyilatkozásait is figyelembe véve – nyilvánvalóan az MSZP-re, a másodikban pedig a Jobbikra gondolt. A fentiekből következik, hogy a Fidesz elnöke önmagát és pártját nem tartja „szélsőségesnek”. Ők sem a „törvény felett” nem állnak, sem pedig „törvényen kívül”. Benne állnak szügyig a törvényben. Sőt: ők a törvény. Szerény, polgári gondolat. Papagájszavakból.
„Szélsőség”. Ez ma divatos kifejezés. Úton-útfélen szajkózzák baloldali, liberális politikusaink. Újabban a Fidesz és vezére is beállt a papagájok sorába, ők is ezt a szót öblögetik éjjel-nappal. Ma kizárólag a Jobbikot szokták szélsőségesnek nevezni, a Thürmer-féle párttal kapcsolatban például ezt a minősítést nem halljuk. Nos, ennek a papagájszónak – amelyet újabban Orbán Viktor is felvett a szótárába – nincs semmiféle jelentése.

Magyarázatként hadd éljek egy klasszikus példával. Amikor 1945-ben, néhány hónappal a háború vége után megjelent Bibó István híres dolgozata a magyar demokrácia válságáról, a nagy vihart kavart, a kommunista pártot is keményen bíráló írásról vitát rendeztek – többek között a kommunisták részvételével. Ebben a vitában a kommunista Lukács György azt találta mondani: Bibó írásának egyik legnagyobb baja, hogy bírálata „jobboldali kritika”. Hiszen – tette hozzá – nem mindegy, hogy a kritika „jobbról jön-e vagy balról”. Bibó nagyon szellemesen reflektált a lukácsi megjegyzésre. Azt mondta, hogy a kommunista párt politikáját, „minthogy nem állhat tőle balabbra, kívülről nyilván csak jobboldalról lehet taglalni”. Hát valahogy így vagyunk a „szélsőség” szóval is. Nézőpont kérdése, tőlem mi áll jobbra vagy balra. Akit Orbán Viktor szélsőségesnek nevez, az ugyanúgy szélsőségesnek nevezheti a Fidesz elnökét. Hiszen aki nem ért egyet a narancsos párt vezérével, az tőle távol, valahol „szélen” áll. S ez fordítva is igaz. De ezzel semmi lényegeset nem mondtunk. Csak papagájkodtunk egy jót, s ez nagyon kevésnek tűnik egy olyan embertől, aki – bár semmiféle programmal nem rendelkezik – a választópolgárok voksainak kétharmadát igyekszik megszerezni áprilisban. Hiszen Orbán Viktor nem magyarázta meg világosan, mit jelent az ő értelmezésében a „szélsőség” szó. Illetve valamicske magyarázatot adott – de azok is csak papagájszavak voltak.

Orbán szerint vannak, akik a „törvény fölött” állnak. Próbáljuk meg egyszerű szavakkal, közérthetően értelmezni ezt a kifejezést. Aki a „törvény fölött” áll, úgy gondolja, hogy a törvények ugyan hatályosak, ezért kötelező érvényűek minden közhalandóra – kivéve őt (no meg elvbarátait). Ezért ő nyugodt lélekkel megszegheti a törvényt abban a szilárd meggyőződésben, hogy a törvény őrei nem sújtanak le rá. Az így gondolkodó ember tehát azért is áll a „törvény fölött”, mert törvényszegésének következményeit nem akarja viselni, s bízvást reménykedik abban, hogy befolyása, hatalma révén nem is fogja senki arra kényszeríteni, hogy felelősségét és tettének következményeit vállalja. Van ebben a viselkedésben valami maffiaszerű. No meg egy jó adag gyávaság – a felelősségvállalás hiányának gyávasága. Az ilyen magatartás mai közéletünkben a politikai elitre, illetve annak – gazdasági, kulturális stb. – holdudvarára jellemző. Ez a táptalaja például a hatalom berkeit ellepő korrupciónak.

Amikor Orbán Viktor azokról beszélt, akik a „törvény fölött” állnak, óhatatlanul eszembe jutott a Parlament épülete és az azt 2006 ősze után körbeölelő kordonerdő. Az öszödi beszéd „kiszivárogtatása” után szabad délutáni-esti óráimat én is a Kossuth téren töltöttem. Egyszer éppen a kordon mellett ácsorogtam, s mellettem egy középkorú úr a kordonelemeket összekötő egyik műanyag „bilincset” vetette tesztelési próba alá. Zsebkésével megpróbálta elnyiszálni, de alighogy belevágott a műveletbe, megjelent egy tucat bakancsos rendőrből álló különítmény – élén egy fülhallgatós főrendőrrel -, s igazoltatták. Mikor az igazoltatott úr megkérdezte, hogy miért ez a nagy felhajtás, azt a választ kapta: rongálja az állami tulajdont. Mert az a bizonyos műanyag „bilincs” – állami tulajdon. Hogy az igazoltatás után mi lett a műanyagból készült állami tulajdon rongálási kísérletében tetten ért derék honfi sorsa, azt nem tudom.

A fenti derűs eset után néhány héttel kamerák, fotóriporterek kereszttüzében kivonult a Parlament épületéből Orbán Viktor, valamint – néhány kivételtől eltekintve – teljes frakciója, s a Kossuth téri kordonerdőt elbontották. A rend – állami tulajdon épségét vigyázó – éber őrei a távolban tébláboltak, s tétlenül nézték a délceg fideszesek szorgos munkáját. Orbán és csapata energiát nem kímélve katonás rendbe állította a kordon szétbontott elemeit, majd a munka végeztével kifújták magukat, megtörölték izzadt homlokukat, s visszatértek a törvényhozás házába, hogy törvényeket hozzanak. Miután a hatályos jogszabályok szerint éppen törvénysértést követtek el. A műsorhoz az is hozzátartozott, hogy a kordonbontó képviselők azonnal lemondtak mentelmi jogukról, ezzel is jelezvén, hogy osztoznak a megtiport hazafiak, az elkeseredett nép sorsában. A józanabb honpolgárok azonban tudták, hogy az egész csak színjáték, s Orbánékat senki sem fogja még egy fityingre sem megbírságolni. Így is történt. A rendőrség megtette a magáét, az ügy a bíróságra került, de a „független” bíróság megszüntette az eljárást. Mert – úgymond – a kordonbontás elenyésző súlyú cselekmény volt. Jól tudjuk, egyszerű halandók hasonlóan elenyésző súlyú cselekményekért nem elenyésző súlyú büntetést kaptak.

Egy idősebb úrra például azért csapott le a törvény szigora, mert a Szabadság téren a kordon mögé bedobott egy cipőt. Orbánék kordonbontó akciója tehát fontos üzenettel bírt. Ők megsérthetik a hatályos jogszabályokat – annak nincs következménye. Tudták ezt ők már akkor is, amikor nekiláttak a kordonbontásnak. Tehát: a „törvény fölé” helyezték magukat. Vagyis – az orbáni terminológiával élve, tehát papagájul – a Fidesz-vezér és csapata „szélsőséges”. Mostani beszédében azonban Orbán elhatárolta magát azoktól a „szélsőségesektől”, akik a „törvény fölé” helyezik magukat. Tehát elhatárolódott akkori önmagától is? Nem értem. Nekem ez tényleg papagájul van.

Viharosan öregszem, akadozik a memóriám, de úgy emlékszem, hogy Vona Gábor és társai soha nem bontottak el semmiféle kordont. S más módon sem helyezték magukat a „törvény fölé”. Aki ezt meg tudja cáfolni, azt megkérem, tájékoztassa azonnal a HunHír szerkesztőségét. Nem szeretném ugyanis, ha bárki elfogultnak tartana.

Végül nézzük az utolsó talányos orbáni minősítést. Azokról beszélek, akik a Fidesz-vezér szerint „törvényen kívül” helyezik magukat. Mert ugye papagájnyelven szólva, tehát orbáni nézőszögből ők is szélsőségesek.

Igyekszem megint nagyon egyszerűen fogalmazni. Aki „törvényen kívül” áll, a „törvény felett” állóval szögesen ellentétes magatartást tanúsít. Aki „törvényen kívül” áll, nem fogadja el az ún. törvényes rendet. Nem önös érdekből cselekszik így, hanem erkölcsi megfontolásból. Mert úgy látja, hogy az állam bűnözővé vált. Például hosszú-hosszú évekkel ezelőtt azt olvasta az Alkotmánynak nevezett, ma is hatályos törvényben, hogy „a magyar állam tulajdona nemzeti vagyon”. Ezen a mondaton elgondolkodott. Ha nemzeti vagyon, akkor az állami tulajdon részben az ő vagyona is. Márpedig ezt a vagyont úgy adták el különböző kormányok – jelentős részben külföldieknek -, hogy őt, a nemzethez tartozó polgárt soha nem kérdezték meg. Úgy semmizték ki az őt is megillető vagyonból, hogy erre soha, egyetlen párt sem kért felhatalmazást, megbízást választási programjában. S nemcsak kisemmizték, nemcsak ellopták tőle az őt megillető vagyonrészt, hanem a különböző kormányok által felvett hiteleket is vele – és a hozzá hasonló „alattvalókkal” – fizettetik vissza.

Ezért emberünk úgy döntött egy szép napon, hogy az állammal minden kapcsolatot megszakít. Mert bűnözőkkel nem közösködik. S mivel az állam – illetve az államhatalmat gyakorló politikai erő – alkotja meg és alkalmazza a törvényeket, ezért ő „törvényen kívül” helyezi magát. Ismétlem: erkölcsi okokból. Nem akar semmit az államtól – mert bűnözőkkel nem közösködik, s bűnözőktől semmit sem fogad el -, de azt is elvárja, hogy ezentúl az állam se akarjon tőle semmit. Ezt nevezik polgári engedetlenségnek. Ez a magatartás senkit nem károsít meg, nem veszélyezteti a közrendet, hiszen éppen az erkölcsi alapozású közrend helyreállítására ösztökél. Ráadásul a polgári engedetlenséget valló ember – tehát aki „törvényen kívül” helyezi magát – vállalja tettének következményeit. Tudja, hogy az állam bármikor lesújthat rá. Nem úgy viselkedik tehát, mint a „törvény felett” álló kordonbontogatók, akik törvénysértésük végeztével nyugodtan hajthatták álomra fejüket, hiszen tudták, tettük csekély súlyú lesz, hiszen ők védett személyek. Nem. A „törvényen kívül” álló ember vállalja, hogy a bűnöző állam a törvényre hivatkozva felelősségre vonja. De ő nyugodtan vállalja ezt is: erkölcsi megfontolásait ugyanis semmilyen törvény nem írhatja felül.

Henry David Thoreau írta a 19. század derekán: „Vajon az állampolgárnak akár csak egy pillanatra vagy bármily csekély mértékben is át kell engednie lelkiismeretét a törvényhozóknak? Hát akkor miért van mindenkinek lelkiismerete? Nekünk, szerintem, elsősorban embereknek kell lennünk, és csak másodsorban alattvalóknak. Nem annyira a törvényt, mint inkább az igazságosságot kell tisztelnünk. Csak egyetlen kötelességet van jogomban magamra vállalni, éspedig hogy mindig azt teszem, amit igazságosnak tartok.” Ugye, kedves Olvasó, ezek nem papagájszavak? Aztán ilyesmiket is ír Thoreau: „Az állam fegyvere nem a magasabb rendű értelem vagy tisztesség, hanem a magasabb rendű fizikai erő. Nem arra születtem, hogy kényszert alkalmazzanak velem szemben.” Ilyesmit sem hallani soha Orbán Viktor szájából. Vagy: említettem előbb, hogy nemcsak a nemzeti vagyonból semmizték ki a nemzet tagjait, de a bűnöző állam által felvett hiteleket is a kisemmizetteken hajtja be a bűnöző állam.

Mit mond erre Thoreau? Mit tanácsol az államnak? „Lehet, hogy szorult helyzetben van, s nem tudja, mitévő legyen, de ezen én nem segíthetek. Neki kell segítenie önmagán, ahogy azt én is teszem. Ezen nem érdemes siránkozni. A társadalmi gépezet sikeres működéséért nem én vagyok felelős. Én nem vagyok a gépész fia.” S végül még egy példa arra, mennyire friss levegő csapja meg az olvasót, ha nem papagájszavakat hall-olvas: „Ezernyolcszáz esztendeje kész, bár talán ezt nem volna szabad mondanom, az Újtestamentum; de hol az a törvényhozó, akinek elég bölcsessége és gyakorlati érzéke volna ahhoz, hogy kihasználja a fényt, amelyet az a törvényhozás tudományára áraszt?” Tényleg, hol van széles e honban ilyen törvényhozó? Csak papagájszavúak ücsörögnek az országnak házában – a móka kedvéért több frakcióra bontva. Nincs kivétel.

Megvallom férfiasan, én a „törvényen kívül” állás, a polgári engedetlenség rendíthetetlen híve vagyok. Legalábbis mióta azzal szembesültem, hogy az állam megrögzött bűnöző. De Orbán Viktor tévesen nevezte a Jobbikot „törvényen kívül” álló „szélsőségnek”. Ha Vona Gáborék tényleg „törvényen kívül” állnának, akkor a pártjuk sem működne. Egyrészt azért, mert ha a polgári engedetlenséget gyakorolnák, akkor nem közösködnének az állammal (tehát nem hozták volna létre pártjukat), hanem Vona Gábor, Szegedi Csanád meg a többiek az ország egy távoli zugában remetei magányban művelnék kertjeiket, másrészt meg azért, mert – Orbán által tételezett törvénytelenségük miatt – az ügyészség már régen feloszlatta volna őket. Egyik eset sem áll fenn: Vonáék belülről akarják megváltoztatni, „megnemesíteni” az államot (ami elismerésre méltó, erkölcsös vállalkozás, hasonlóan a polgári engedetlenség „műfajához”), másrészt a hatályos törvényeket nem sértették meg soha. Akkor miért beszél papagájul Orbán? Miért nem tud olyan világos szavakkal szólani, mint az előbb idézett Thoreau?

Azért, mert a politikai csatatéren – a műfaj szabályai szerint – programoknak kellene ütközniük. A Fidesznek azonban nincs programja. A Jobbiknak van. Azóta már az MDF, sőt az MSZP is előállt valamiféle választási programmal. A Fidesz a kakukktojás. Rejtőznek, némán várják, hátha meglesz a kétharmad. Mert ekkora többséggel – úgy gondolják – nyugodtan lehet majd tovább papagájkodni. Tévednek.

Orbán Viktor is tudja, hogy a Jobbik radikális párt. Ez a kifejezés – radikális – nem papagájszó. Ennek van jelentése. A magyar történelemben pedig hagyománya is van a radikális politikának. Orbán Viktor is bizonyára jól ismeri Bibó István írásait. A Jobbik választási programjának a szellemisége a bibói radikalizmusban gyökerezik, még akkor is, ha a bibói politikai filozófia más, mint a Jobbiké. Az áporodott levegőt árasztó orbáni papagájszavak helyett érdemesebb tehát arról beszélni, mit is jelent a radikalizmus. S érdemesebb a Jobbik programjából csemegézni néhány fontos részletet, hogy érezze a kedves Olvasó: lehet papagájszavak nélkül is beszélni. De erről majd legközelebb.

Falusy Márton – HunHír.Hu