Szelet vetett, vihart aratott. Kertész Imre születésnapi interjúja a Die Welt című német lapban téma, sőt botrány lett a hazai sajtóban. Méltán. Nobel-díjas írónk most megsértődött. Sőt: Kertész szerint a vele interjút készítő német újságíró is föl van háborodva. Ez utóbbi hír teljesen megrázott. Szegény német tollforgató! Mi mást tehetnénk, csak kapkodjuk a fejünk. Vagy mi hülyültünk meg, vagy Kertész Imre. Vagy az egész világ elmeháborodott.
De miért is sértődött meg Kertész? Mint a Duna Televízió híradójának hétfőn elmondta, az egyik hazai internetes újság meghamisította a szavait. Hogy melyik médiumról van szó, azt elhallgatta. Nem is lényeges. Kertész arról viszont nem beszélt, melyik mondatát – mely mondatait – hamisították meg. A hazai sajtó az MTI fordítását vette át, jómagam pedig a HunHír portálon megjelent írásomban a német szöveget vettem alapul, s azt találtam, hogy az MTI fordítása – néhány pontatlanságtól eltekintve – korrekt. Ezért is idéztem az MTI fordítását, s ugyanezt cselekedte a teljes magyar sajtó. Tehát mindenki meghamisította Kertész szavait, szörnyű bűnbe estünk valamennyien.
Kertész bizonyára azért háborodott fel, mert azt idézték tőle: gyökértelen, ne kössék őt Magyarországhoz. A gond az, hogy a német lapban szó szerint ezt mondta. Nem szívesen hivatkozom a Népszabadságra, de a rovott múltú – és sajnos jelenű – lap honlapján a kertészi megsértődés után közzétették a teljes interjú magyar fordítását, amely ékesen cáfolja Kertész születésnapi sértődését. Mindenki elolvashatja, aki egy büdös szót sem ért németül. Márpedig ha a Népszabadság se veszi védelmébe Kertészt, akkor baj van. Kiderült, hogy a király meztelen.
A sértett Kertész azt mondta az említett televíziónak, hogy természetesen Magyarországhoz kötődik, itt született, magyar állampolgár és magyarul ír. Ezt nyilatkozta hétfőn, születésnapján. Két nappal korábban még gyökértelennek nevezte magát, s tiltakozott az ellen, hogy Szent István király országához kössék őt. Kertész arról beszélt hétfőn, hogy Magyarországot illető kritikája mindig építő jellegű, most is az volt, de sajnos kiforgatták a szavait, ő pedig azt szeretné, ha az igazságot írnák le róla. A történtek miatt ezért további lépéseket tervez.
Most meg kellene ijednünk? A berlini illetőségű Kertész ugyanis vélhetően rágalmazás miatt jogi lépéseket fontolgat. Nem hiszem, hogy Nobel-díjasunk éppen a HunHírt olvassa, de azért leírom, hátha eljut hozzá ennek a szerény írásnak a híre: Kertész hétfőn, a Duna Televíziónak adott nyilatkozatában – a német lapban megjelent hazugságát tetézve – szintén hazudott. A német lapnak adott interjú szövegét ugyanis idehaza senki sem hamisította meg. Kertész hamisította meg azt újabb hazudozással. Kertész tehát rágalmaz. Minket. Az országot. Ezen már csak röhögni lehet.
Korábbi írásomban leírtam, bizonyítottam, hogy Kertész a saját múltját is meghamisította, amikor azt állította: a diktatúra négy évtizede alatt egyetlen államilag támogatott magyar művet sem olvasott. Saját naplójegyzetével bizonyítottam, hogy hazudott. S most ő, a hazugságon tetten ért Kertész Imre van megsértődve, s fenyegeti a hazai sajtót. Ne haragudjunk rá: öreg és beteg.
De egyvalamit zárásul nem hallgathatok el. A német interjúban Kertész azt is mondta, hogy Magyarország nem képes szembenézni a múltjával, például a szocializmus korszakával. Kertész műveit ismerem, minden írását olvastam. Azt is tudom, hogy kiszabadulván a koncentrációs táborból hamarost belépett a Rákosi-féle kommunista pártba. A „fordulat éve” – tehát 1948 – után újságíróként dolgozott, majd az egyik minisztérium apparátusában folytatta pályafutását. S mikor szűnt meg a párttagsága? 1956-ban – amikor a forradalom egyik vívmányaként megszűnt a Magyar Dolgozók Pártja nevezetű bandita-tömörülés. Az új pártba, az MSZMP-be már nem kérte felvételét.
Hogy mindez miért fontos? Azért, mert külhoni lapokban olvasni már olyan méltatást is, amely a kommunista korszak üldözöttjeként magasztalja Kertész Imrét. Folyik tehát a mítosz-gyártás, lassan már kabaré-jelleget ölt Kertész életrajzának átstilizálása. Nem akarom felróni Kertésznek, hogy a Rákosi-párt tagjaként tengette napjait az ’56-os forradalomig. Legyen ez az ő baja. Az azonban biztos, hogy az ország tisztességes része nem hordott zsebében vörös csillagos párttagkönyvet. Erről is írhatna valamit Kertész. Valamiféle számvetést. Kicsinyke önvizsgálatot.
Kertész ugyanis az egykori üldözött szerepét öltötte magára regényeiben, esszéiben. Ahogy egyszer fogalmazott: belőle Auschwitz beszél. Kertész jogot formált és formál arra, hogy valami erkölcsi piedesztálról oktassa az embereket. Az a bibi, hogy az egykori üldözött – a háború után – az üldözők bandájához csatlakozott. A kommunista banditákhoz. Nincs tehát erkölcsi joga azért ostorozni a magyarokat, mert állítólag nem néztek szembe a múltjukkal. Járjon jó példával elől Kertész Imre, s kezdje magán a szembenézést. Például meséljen arról, milyen érzés volt párttagnak lenni, amikor az ÁVH zsidó emberei halálra kínoztak, vagy „egyszerűen” csak deportáltak ártatlan embereket. Olyanokat, akiknek csupán egy bűnük volt: osztályellenségnek számítottak. Elpusztítandónak. Kiirtandónak. Mert jól tudjuk: Auschwitz 1945-ben bezárt, de néhány év múlva megnyílt Recsk. S Hortobágyon is történtek „érdekes” dolgok. Erről is mesélhetne valamit a gyökértelen, múltját meghamisító Kertész Imre. Fölháborodás helyett tehát nézzen szembe saját múltjával. S ha ez megtörtént, akkor hallgasson el. Építő magyarság-kritikája helyett válassza inkább a csöndet. A csönd ugyanis jó gondolatokat szül. Olyanokat, amelyeket nem lehet meghamisítani.
Falusy Márton – HunHír.Hu
