Csapjunk a közepébe: az alábbiakban Bettelheim Oszkárról fogunk megemlékezni. Szeptember 13-án volt száz éve, hogy világra jött ez a különös anyagból gyúrt emberpéldány, s érdekes módon a honi sajtó nem emlékezett meg erről az évfordulóról. Most pótoljuk a hiányt. Hogy ki volt ez az Oszkár? Betlen János papája. Igen, a napkeltés Betlené, akit nem oly rég Vona Gábor barátilag arra ösztökélt, költözzön el Izraelbe, mert ott reggeltől másnap reggelig, egyfolytában rágódhat a „holocaust” mócsingos részletein, na meg Rudolf Hess emlékét is buzgón ápolhatja.
Kezdjük egy rövid életrajzzal. Betlen-Bettelheim Oszkár 1909. szeptember 13-án született Pozsonyban. Villanyszerelő szakmát tanult, aztán inkább kommunista lett. Néhány hónapig a Szovjetunióban „képezték” a kommunistaságra, hazatérve a szlovák kommunista pártban „dolgozott”, s a harmincas évek végén már vezetőségi tag lett belőle. Aztán kitört a háború, a zsidó Oszkárt elfuvarozták Dachauba, onnan Buchenwaldba költözött, 1942-ben pedig Auschwitzba került. Három évig élt ebben a táborban, s bár a halál ott ólálkodott körülötte, mégis túlélte. Bizony.
Valahogy sikerült neki, mert 1945-ben „felszabadult”, s jött is rögvest haza. Na nem Pozsonyba, hanem Budapestre. Auschwitz után Magyarországon rontotta a levegőt, ahol megfordult, büdös pára maradt utána. A Szabad Nép című kommunista hecclap munkatársa lett, majd 1951-1954 között a lap főszerkesztője. 1951-1956 között a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének póttagja. 1954-1956 között a Tartós békéért, népi demokráciáért! című nemzetközi nyomtatvány magyar nyelvű kiadásának szerkesztője. 1956 tavaszától ismét a Szabad Népnél bűzölög – főszerkesztő-helyettesként. 1957-től 1969-ig a Párttörténeti Intézet „tudományos főmunkatársa”, ahol elsősorban a Kommunista Internacionálé történetével foglalkozott. Ez nem vicc: akkoriban ilyen marhaságokkal szép pénzeket lehetett keresni.
Mindazonáltal Betlen-Bettelheim Oszkár 1956-ban bukott ember lett: a kivénhedt vadkommunistákat, a leghülyébb apparatcsikokat még Kádár sem szívelte. Pláne ha ráadásul zsidók voltak. Kádár az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. november 11-i ülésén elmondott beszédében Oszkárt is azok közé sorolta, „akik a mi nézetünk szerint semmiféle vezető szerepet nem tölthetnek be sem a párt, sem az ország életében”. S lőn: Oszkár kihullott mindenféle vezetésből. Amikor a Párttörténeti Intézet javasolta Kádáréknak, hogy hozzanak létre egy bizottságot „az októberi események feltárására”, Oszkárt is javasolták a bizottságba. Aztán szóba került, hogy külszolgálatba küldik, sajtóattasénak valamelyik „baráti országba”, de a párt Ideiglenes Intéző Bizottsága 1957. február 19-én megtartott ülésén Kádár János a káderügyek kapcsán azt a javaslatot tette, hogy „Betlen Oszkár elvtárs maradjon Magyarországon és dolgozzék a Párttörténeti Intézetben megkezdett munkáján. Emellett cikket írhat.”
Oszkár bukott talpnyalóként dolgozott is keményen, dőlt a szenny a keze alól. Tevékenyen részt vett az un. „Fehér könyv” – hivatalos elnevezése szerint: „Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben” – című szennyirat összeállításában, amely a kádárista propagandagépezetnek az 56-os forradalommal kapcsolatos hazugságait foglalta össze. Azután 1958. januárjában megjelent a Párttörténeti Intézet „munkacsoportjának” műve: „Ellenforradalom Magyarországon 1956”. Eme moslékkönyv utolsó tanulmányának szerzője a mi Oszkárunk. Írásában imperialista ügynökökről csakúgy olvasunk, mint „nacionalista métely”-ről. Egyik mélyenszántó gondolatát muszáj megosztanunk az olvasóval: Oszkár szerint „a szocializmusba való átmenet lényege mégsem a humanizmus”, hiszen „a szükséghez mérten véres, erőszakos és adminisztratív eszközöket is alkalmazni kell a csekély kisebbséggel szemben”. Nemes gondolat: humanizmus, emberszeretet megy a kukába, a „csekély kisebbséggel” szemben pedig ott vannak „a véres, erőszakos” eszközök.
A humanizmus tényleg nem volt Oszkár kenyere, jobb szerette az erőszakot: az 1956-os Intézet 1998-as évkönyvében jelent meg Oszkárnak az a tanúvallomása, amellyel a Mérei-perben zajló nyomozásban segédkezett a per konstruktőreinek. Nem is vallomás volt ez, inkább vádirat. Mocskolt ott mindenkit, akit csak ért.
Oszkárunk tehát eléggé rémisztő alak volt. Nem véletlen, hogy egyik volt kedves kollégája, Méray Tibor ezekkel a kedves szavakkal emlékezett meg egykori főnökéről: „Volt a szerkesztőségben egy súlyos pszichopata, egy titokzatos, vagy titokzatosságot játszó kíméletlen alak, bizonyos Betlen Oszkár”. Méray csak tudja, pedig ő sem volt szent. Évekig nyalta ő is a nyalnivalót.
Pszichopatánk életművéből már felcsillantottunk egy-két gyöngyszemet, de a legszebb ékkő még hátra van.
Közismert, hogy a rasszistázó-antiszemitázó „megmondó emberek” szerint a cionizmus-ellenesség az antiszemitizmus egyik válfaja. Röviden: anticionista = antiszemita. Na már most az a helyzet, hogy Oszkárunk zsidó létére anticionista volt, tehát – a „megmondó emberek” értékítélete szerint – tőről metszett antiszemita. Érdekes figura volt ez a pszichopata Oszkár. Lássuk hát anticionista hevületének egyik gyönyörű példáját.
1952. decemberében került sor Prágában a Slánsky-perre. Rudolf Slánskyt, a csehszlovák kommunista párt zsidó származású főtitkárát és tucatnyi párttársát még 1951-ben tartóztatták le – ez az „ügy” volt a Rajk-per cseh változata. Rajkhoz hasonlóan Slánsky is bitón végezte. Amikor megszületett a prágai ítélet a „titóista-trockista-cionista összeesküvés” ügyében, a mi Oszkárunk terjedelmes írásban igyekezett megvilágosítani a magyar olvasó – kommunista lózungoktól már kissé elzsibbadt – elméjét. Írásának címe: „A Slánsky-féle összeesküvő bandáról”. Oszkártól megtudjuk, hogy az „összeesküvők bandájában nagyon komoly szerepet játszottak az összeesküvők kapcsolatai a nemzetközi cionista kémszervezetekkel, az amerikai imperializmusnak ezzel az ügynökségével”. Nocsak. Ráadásul ezek a gaz cionista szervezetek nemcsak kémhálózatot működtettek az országban, hanem „csempészközpontjaivá váltak a dolgozó népet megrabló burzsoá elemeknek”. Mindez persze Oszkár szerint nem meglepő, mert „a nemzetközi cionizmus a Szovjetunióban leleplezett terrorista orvoscsoport ügyében is megmutatta bestiális ábrázatát”.
Hűha: a zsidó Oszkár hihetetlen éleslátással már az 50-es évek elején felfedezte a cionizmus bestiális ábrázatát. Valljuk be, ebben igaza volt, azóta ez az ábrázat csak rondább lett.
De lépkedjünk tovább az anticionizmus oszkári útján a végső megállapításig. A Slánsky-pert nyugaton antiszemita hecckampányként értékelték, hiszen a vádlottak jelentős része zsidó volt. Oszkárunk azonban elhessenti az antiszemita vádat, mert szerinte a szocialista világban a harc „a nemzeti gyűlölködés ellen folyik”, vagyis a cionizmus ellen, amely a „burzsoá-nacionalizmus” egyik válfaja, és „az amerikai imperializmus gyalázatos eszköze”.
Oszkár papa tehát igencsak rühellte a cionistákat. Akkoriban ez volt a divat a kommunista világban. S a zsidó Oszkár követte a kommunista divatot. Vajon mit gondol erről a pszichopata-sarj Betlen János? Ez izgalmasabb kérdés, mint az, hogy Vona Gábor mit gondolt a Rudolf Hess-emlékmenetről.
Ha valaki rápillant Oszkárunk képére, nem tagadhatja: fiacskája örökölte a papa „bestiális ábrázatát”. Kísérteties a hasonlóság. De nemcsak a külcsín terén. Belül is, a lélek legmélyén. Emlékeznek arra, amikor Betlen János a napkeltés beszélgetés végén rángó szájjal, kinyújtott kézzel, mutatóujját előszegezve fenyegette Vonát? Betlenből ott, akkor előbújt Bettelheim. A bestialitás. A bosszú szelleme. Ha géppisztoly lett volna a keze ügyében, bizonyára szitává lőtte volna Vonát.
De ennek a napkeltés beszélgetésnek volt egy sokkal érdekesebb, s elborzasztóbb része, amely elkerülte a média figyelmét. Betlen és két kérdező társa arról faggatták Vonát, hogy akarja-e a Jobbik a trianoni határok megváltoztatását. Vona azt felelte, hogy a kérdés nem aktuális, s nagyon szellemesen visszakérdezett. Azt tudakolta: ha száz év múltán lehetőség nyílna arra, hogy a Kárpát-medence valamennyi magyarja egy hazában éljen, Betlenék ezt támogatnák vagy sem? Dermedt csönd telepedett a stúdióra. Majd a Betlen balján álló – a 168 óra nevezetű húgyszagú nyomtatványnál dolgozó – buta hölgyike megszólalt, s nevetgélve azt böfögte, ezt száz év múlva kellene megkérdezni. Azt hitte, szellemeset mondott, hiszen Betlen János rögvest idétlenül felnyihogott. Érti az olvasó? Vona egyszerű, a lehetséges magyar jövendőt firtató kérdésén a zsidó Betlen röhögött. Az a Betlen, akinek pszichopata nemzője Pozsonyban született. A magyar történelem egyik legfontosabb városában.
Kár, hogy Vona Gábor nem válaszolt a Betlen bendőjéből előtörő bettelheimi röhögésre. Mondjuk egy szép idézettel. Deák Ferenc írta 1861-ben: „Mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindég nehéz és mindég kétséges. Tűrni fog a nemzet, reménylve a szebb jövendőt, s bízva ügyének igazságában.” Ezeken a szavakon is röhögött volna Betlen? Nem hiszem. Ráfagyott volna az idióta mosoly a pszichopata-sarj „bestiális ábrázatára”. Mert Deák Ferenc végül is „a haza bölcse” volt, rajta még Betlen sem merne röhögni. Ráadásul a deáki gondolat ma is érvényes. Trianont ugyanis a normális magyar ember tudomásul veszi, de el nem fogadja. Mert igazságtalan, törvénytelen. S a normális magyar tudja, hogy „idő és kedvező szerencse” csak akkor hozzák vissza azt, ami elveszett, ha arról önként nem mondunk le.
Betlen János persze ezt nem tudja. Nem is érti. Mert ő Bettelheim-ivadék. „Bestiális ábrázatú” pszichopata-sarj. Mégiscsak hallgatnia kellene Vona tanácsára, meg kellene fontolnia azt az izraeli kirándulást. Szép könyvet írhatna ott a papáról. A száz éve született Oszkárról. S közben tanulmányozhatná testközelből pszichopata nemzője egyik kedvenc témáját, a „nemzetközi cionizmus bestiális ábrázatát” is. Az igazság ugyanis tényleg szabaddá tesz. S nekünk is szellősebb lenne az élet Betlen János nélkül.
F. M. – HunHír.Hu
