A tragikus sorsú gitáros, Radics Béla és zenekara, a Taurus 1972 májusában a Budai Ifjúsági Parkban lépett fel tízezer ember előtt. Eljátszottak tizenkét dalt, a közönség megőrült értük, a taps nem akart szűnni. Több számuk azonban nem volt, ismételni nem lett volna értelme, így senki sem tudta, mi legyen. Végül a tömeg lassan elindult kifelé, majd a Clark Ádám téren elkezdték skandálni:
„Bélát a pártba!” „Taurust a kormányba!” A helyzet feszültté vált. Volt ugyan rendőri kíséret, de közel sem akkora, hogy kordában tartsa a tömeget.
– A hatalom nem volt felkészülve az ilyen helyzetekre – mondta lapunknak Kisfaludy András filmrendező, a Kex zenekar dobosa. – De arra hamar rájöttek, hogy ha elkészítenék a nagylemezüket azok az együttesek, amelyek ekkora tömegeket mozgatnak meg és ilyen hatással vannak az emberekre, az csak olaj volna a tűzre.
Sosem jutott tehát nagylemezhez a Taurus, annak ellenére, hogy a korszak egyik szupercsapatának számítottak: Radics Béla mellett Balázs Fecó (billentyű, ének), Som Lajos (basszusgitár) és Brunner Győző (dob) játszott a zenekarban. A mellőzést és az elhallgattatást Radics Béla nem tudta feldolgozni, az alkoholhoz menekült, és 36 évesen elhunyt. Balázs Fecó szólókarrierbe kezdett, majd Brunner Győzővel megalapították a Korált. A dobos később Kanadába költözött. Som Lajos a Piramisban, majd a Senator együttesben zenélt.
Nem a Taurus volt az egyetlen zenekar, amellyel elbánt a Kádár-kor kultúrpolitikája. A Kex, a Syrius, az Atlas, a Liversing és a Bajtala-trió hiába voltak a korszak meghatározó együttesei, nem kapták meg a lehetőséget itthon, hogy nagylemezt készítsenek. Ennek hatására a legtöbb zenekar hamarosan fel is bomlott. Most, több mint négy évtized után azonban visszatérnek. Az Elhallgatott zenekarok elnevezésű koncerten, a MOM Kulturális Központ színháztermében december 3-án újra színpadra lépnek a 60-as, 70-es évek könnyűzenéjének meghatározó bandái.
– Az 1968–1978 közötti tíz év a magyar könnyűzene történetének legnagyobb vesztesége – mondta Kisfaludy András, aki Török Ádám fuvolistával, a Mini frontemberével hozta tető alá az eseményt.
– Ezt igyekszünk pótolni a szombati koncerttel. Vagyis a műsor nem csupán egyszerű show lesz, hanem a kor társadalmi, kulturális és politikai környezetének lenyomata – hangsúlyozta.
A legendás Kex dobosa elárulta, a koncert mellett filmet is készít az elhallgatott zenekarokról – ezt a tervek szerint tavasszal vetíti a közmédia –, amelyben a Kádár-kor kultúrpolitikáját meghatározó szereplőknek is felteszi a kérdést: miért nem kaphatták meg bizonyos együttesek a lehetőséget?
– Érdekes módon ők állítják, nem tudtak róla, hogy a zenekaroknak problémájuk volt a megjelenéssel.
– Többen közülük ma is aktívak, mint Lendvai Ildikó (aki 1974-től dolgozott a KISZ Központi Bizottságának kulturális osztályán) vagy Barabás János (abban az időben az Országos Ifjúságpolitikai és Oktatási Tanács főelőadója, 1971-től a KISZ Központi Bizottságának osztályvezetője, majd titkára). Nem akarom őket bántani, csupán jelezni szeretném, hogy az akkori kultúrpolitikusok a mai napig úgy vélik, senkit sem kényszerítettek hallgatásra. Ezzel szemben a Belügyminisztériumban igen komoly munka folyt, hogy pontosan felderítsék, melyik az a zenekar, amelyiktől félni lehet.
A Taurus mellett a Kex és a Syrius mozgatta meg leginkább a belügyi szerveket. – Ezek a zenekarok elsősorban a fiatal értelmiséget szólították meg, ami számos veszélyt rejtett magában a hatalom számára – fejtette ki Kisfaludy András. – Ezért igen alapos munkát végeztek. A Kexről például legalább nyolcszor annyi jelentés született akkoriban, mint más együttesekről. Baksa-Soós János énekes színpadi performanszai, azon túl, hogy komoly politikai töltettel bírtak, addig nem látott művészi megnyilvánulások voltak, az illetékesek nem tudtak mit kezdeni velük.
– A könnyűzene megtűrt rossz volt akkoriban – fogalmazott Makrai Pál, az Atlas együttes gitáros-énekese. – Egy koncerten több száz, de akár több ezer ember is összegyűlt. A hatalom pedig attól félt, hogy egy ilyen rendezvény könnyen rendszerellenes megmozdulássá fajulhat. De azt is tudták, ha betiltják, az még rosszabb. Ezért megpróbálták keretek közé szorítani, hogy kontrollálni tudják az eseményeket. Ez olyan formaságokban is megnyilvánult, hogy például az Ifiparkba csak nyakkendőben lehetett belépni. Mi zenészként tudtuk, hogy amit csinálunk, az nem tetszik a rendszernek, ez pedig titkos összetartást hozott létre közöttünk.
Az 1963-ban indult Atlas eleinte beatzenét játszott, Makrai Pál érkezésével a rhythm and blues felé fordultak, később soulzenére váltottak. Gyakran cserélődtek a tagok; leghíresebb felállásukban Makrai Pál mellett Flamm Ferenc (ének), Bélai György (harsona, trombita, fuvola, billentyű), Szekeres Gábor (dob), Fülöp Ervin (szaxofon, fuvola, gitár) Horváth György (basszusgitár) szerepelt.
Több nagy slágerük volt, a legismertebbek a Szombat éjjel, a Félek, hogy egyszer meghalok és a Töröld le a könnyeidet. 1970-ben, sikereik csúcsán a Kisstadionban a Tolcsvay együttessel és az Omegával közösen léptek fel. A kultúrpolitika ennek ellenére nem tartotta őket nagylemezre érdemesnek. A zenekar később többször átalakult, majd külföldre szerződtek. Flamm Ferenc felhagyott a zenéléssel, festőművész lett, Svédországban él. Nem vállalta a szombati koncertet, amelyen az eredeti tagok közül Szekeres Gábor és Makrai Pál képviselik majd az Atlast.
– Hogy kinek lehetett akkoriban nagylemeze, jórészt a kapcsolatoktól függött – emelte ki Makrai. – Aki jóban volt Erdős Péterrel (a popcézárnak is becézett funkcionárius a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat jogtanácsosa, sajtóosztály-vezetője, a Pro Menedzseriroda igazgatója, a Hungaroton menedzsere s így a magyar könnyűzenei élet irányítója volt), az jó eséllyel elkészíthette az albumát.
A kultúrpolitika a hazai zenekarokat sikerrel korlátozta, de nem tudott mit kezdeni a vasfüggönyön át beszivárgó nyugati zenékkel és életérzéssel. – Az Amerika Hangján, a Szabad Európán és a Radio Luxembourgon hallgattuk a nyugati zenéket – mesélte Makrai Pál. – Utóbbi egész nap rhythm and bluest, beat- és rockzenét sugárzott. Itt hallottunk először soult is.
Az Atlas gitáros-énekese elmondta, sok koncerten érezhető volt a feszültség. – A Taurus közönsége például jórészt külvárosi fiatalokból verbuválódott. Kirekesztettnek érezték magukat, és ezen szerettek volna változtatni. Tisztában voltak ezzel a szervezők is, így nagyon óvatosan jártak el a koncertjeik alkalmával. De a helyzet nem csak Radics Béláék fellépései alkalmával vált pattanásig feszültté. – Egyszer egy koncert után komoly vitába keveredtünk az Ifipark vezetőjével, a hírhedt Rajnák Lászlóval és csapatával – idézte fel Makrai. – A helyzet odáig fajult, hogy Szekeres Gábor már a dobállványt csavarozta szét, hogy ha összecsapásra kerülne sor, legyen mivel védekeznünk. Ilyen feszültségek is dolgoztak az emberekben akkor. A balhé majdnem mindig ott volt a levegőben.
A december 3-i koncerten a Taurus, a Kex és az Atlas mellett a Liversing és a Bajtala-trió munkásságát is megidézik a fellépők; természetesen nem marad ki a kultikus Syrius sem. A Liversing 1963-ban alakult, és angol nyelvű saját számaik mellett főként a progresszív beat előadóinak – mint a The Rolling Stonesnak, a Themnek, a Yardbirdsnek vagy a Pretty Thingsnek – a dalait játszották. A közönség körében nagy sikert arattak, a kultúrpolitikáéban már kevésbé. Számos tagcsere után 1968-ban megszűnt a zenekar. A MOM-beli koncerten az eredeti tagok közül Túry Árpád (ének), Pataki László (orgona) és Homonnay Zsombor (dob) muzsikál majd.
A Bajtala-trió rhythm and blues és dzsessz ötvözésével kísérletezett. Kategóriagyőztesek lettek a salgótarjáni beatfesztiválon, Cigánylány című daluk nagy sláger lett, nagylemezre mégsem volt esélyük. Bajtala János zenekarvezető 1972-ben Angliába disszidált, a zenekar megszűnt. Zenéjük szombaton Szakcsi Lakatos Béla (billentyűk) és Kőszegi Imre (dob) közreműködésével szólal meg.
A Syriust Baronits Zsolt fúvós alapította 1962-ben. Az időközben újjáalakult zenekar 1970-ben mutatkozott be a közönségnek. A dobos Veszelinov András a Metróból, Pataki László orgonista a Liversingből, Orszáczky „Jackie” Miklós énekes-basszusgitáros az Új Rákfogóból, Ráduly Mihály fuvolista-szaxofonos Pege Aladár kvartettjéből érkezett. Zenéjükben a dzsesszt és a progresszív rockot vegyítették, egészen egyedi módon. Hazai sikereik mellett talán ők voltak az elsők, akiknek lehetőségük nyílt rá, hogy világszerte ismertté váljanak.
– Charles Fisher magyar származású ausztrál producer turistaként járt Magyarországon, egy klubban hallott minket játszani – mesélte Pataki László. – Megtetszett neki a zenénk, és elintézte, hogy a zenekar kijusson Ausztráliába. 1971-ben ott készítettük el a Devil’s Masquerade című albumunkat, amelyhez Charlie írta a szöveget, mi pedig a zenét. A lemez egy évvel később megjelent itthon is Az ördög álarcosbálja címen.
Pataki László felidézte, az album elkészülte után meghívást kaptak egy amerikai turnéra. – Megvolt a szerződés, minden készen állt, de mi úgy döntöttünk, előtte még hazajövünk Magyarországra. Azt gondoltuk, meglátogatjuk a szüleinket, csinálunk néhány bulit, aztán irány a tengerentúl. De sajnos tévedtünk, már nem engedtek ki minket.
És a sikerek ellenére a kultúrpolitika kicsinálta a Syriust is: nem szerepelhettek a rádióban, nem készíthettek nagylemezt. – Ez annyira elvette a kedvünket az egésztől, hogy nem sokkal később fel is oszlott a zenekar – fogalmazott Pataki László. – Jackie visszament Ausztráliába, Ráduly Mihály Bostonba, majd New Yorkba költözött, és én is elindultam Amerika felé, ám Bécsben leragadtam. Azóta gospel- és soulzenekarokban játszom.
A Syrius elhallgattatásáról Pataki László elmondta, nincs benne keserűség.
– Nem tudok változtatni a történteken ennyi idő után. Sokan meghaltak, a Syriust már nem lehet feltámasztani. Nagyon sajnálom, mert jó lett volna együtt maradni és tovább csinálni. De mindig optimista voltam, most is az vagyok, hiszen még csak most kezdődik az élet.
A december 3-i koncerten a legendás dalokat a Zappa–Syrius Emlékzenekar szólaltatja majd meg, de vendégként Pataki László is színpadra lép.
mno
Hunhír.info
