A Bakonyban –0,7 fokot regisztrált a Taliándörögdön működő időképes állomás, rég volt ilyenkor ilyen hideg az egykori rengetegben. Az ősz, a természet elmúlása egykoron élt emberekre is emlékeztet. Bizony, ma reggelre virradóra bizonyára fázott volna az utolsó bakonyi betyár, Savanyó Jóska. Emlékezzünk rá…
Ha egy ismeretlen helyre érkezem, szívesen felkeresem az ottani templomot, illetve temetőt. Teszem ezt akkor is, ha esetleg már a lakópark lába nyaldossa a kerítést, ha betontömbök árnyékában pihennek a régen elhunytak. A templom és a temető a múlt záloga, az a hely, ahol megáll az idő, ahol el lehet képzelni a régi történéseket, történelmünk állomásait. Az egykoron élt emberek hétköznapjain is lehet merengeni. A korhadó fejfák, az alig kibetűzhető feliratok pedig arra figyelmeztetnek, hogy érzékelhető lépcsősorok is vezetnek a múltba.
A festői Balaton-felvidék Tótvázsony nevű településén, az ottani temetőben, a kerítés mellett található egy mindig virággal borított sírhalom. A felújított síremlék nagyon beszédes, elárulja, hogy az utolsó bakonyi betyár, Savanyó Jóska porhüvelyét rejti a föld. Meghalt 1907-ben, a múlt század elején, amikor a nagyapám már a nyolcadik évét taposta. Ő akár, ha arra gyerekeskedett volna, hallhatott volna cifra történéseket a híres rablóról, vagy szülei mondhatták volna neki, ha rossz leszel, elvisz a Savanyó Jóska.
Nyomon követem az időt ott a temetőben, s állok a virággal díszített sírnál, amire valakik mindig hoznak a kertek ékességéből, és gondozzák a rég meghalt ember utolsó lakhelyét. A temető szélére hantolták el, s biztos nem volt díszes gyászszertartás, mert a rablók, haramiák, s az egyéb törvényen kívüliek nem temetkezhettek a békés, tisztességes emberek közé.
Mégis, mi lehet az, ami odavonzza a látogatókat e sírhalomhoz? Az a tény, hogy Savanyó Jóska betyár volt, egy régi életforma utolsó tanúja. Több mint valószínű, hogy elkövetett számtalan rémtettet, talán igazságtalan is volt és kapzsi, de az, hogy szembeszállt a megszokottal, hogy vándorlásra, bujdosásra adta fejét, sokaknak az áhított szabadságot jelenti. Az utolsó betyár, az utolsó paraszt lázadó valójában egy letűnt világnak, annak az időszaknak a képviselője, ahol élnek a hagyományok, ahol a Bakony még egy rengeteg, amely befogad és elrejt, ahol még nem fertőz a civilizáció, az idegen hatás és a nyugati kultúra.
Fejet hajtottam Savanyó Jóska sírja előtt, és elképzeltem a régi portás balatoni tájat, a halászokat, a földműveseket, a templomokból kijövő ünneplő, vagy gyászoló sokaságot, a régi falut, a régi szokásokat. Mennyi minden változott mióta Savanyó Jóska kezéből kihullt a fegyver. A lakóépületekkel sebzett táj, a mindent átszelő országutak, a sárkányrepülők moraja, a mobiltelefon rezgése mind-mind azt jelzi, hogy más a kor és más az idő. Mégis, ha jól gazdálkodunk a ránk maradt kincsekkel, egy-egy szelet azért megmarad.
A régi házakban ott a füstös konyha, s ha nagyon akarjuk, érezhetjük a régi pecsenyék illatát. Elgondolhatjuk, hogy miképpen tivornyáztak, mulatoztak a ház lakói, hogy talán az asztalon is táncoltatták a menyecskét, vagy hogy a szegény ember ott porciózta ki családjának a hamuban sült pogácsát. A templomok lőrésszerű ablakai régi csatákra utalnak, a fehérre meszelt falak közül sokszor előbukkannak a több száz éves freskók.
Meg kell óvni a régi templomokat, a temetőt, a falusi portákat, a várromokat. Meg kell őrizni a régi településszerkezetet, hogy a változó, de alapjaiban több ezer éves nyelvünk mellett a természet és az épített környezet is tükrözhesse a történelem változását, az idő múlását, s az ember képzeletének szabad szárnyalását.
G. Kirkovits István – Hunhír.info
