Budapesten, a Lehel úton, 2011. szeptember 21-én kora délután, egy autós nem adta meg a zebrán az elsőbbséget, és majdnem elütött egy idős, ősz-hajú bácsit. Ahelyett, hogy valamilyen formában bocsánatot kért volna; a zebrán áthajtott, vészfékezéssel megállt, majd kiugrott az autójából, és felpofozta az előbb említett, egyébként jól láthatóan idős, magyar-fajú bácsit.
Én a pofont láttam, meg előtte valamiféle handabandázást hallottam, de a forgalom zajától nem lehetett kivenni, hogy mit kiabál ez a magából kivetkőzött fenevad, aki egyértelműen a siránkozók népéhez tartozott.
Ez egy 30 év körüli, kb. 190 cm magas, erős-testalkatú díszpéldány volt, aki a fajtájára jellemzően, gyalázatos módon használta ki az erőfölényét.
Az eset olyan gyorsan zajlott le, hogy a mobiltelefonommal nem tudtam fényképet készíteni, csak az autó rendszámát tudtam leírni, ami LMG 401 volt. A gépkocsi márkáját nem jegyeztem meg.
A villamos megállóban a járókelőktől tudtam meg, hogy a bácsi már a zebra felénél volt, amikor ez a szemét kényelmes lassítás, ill. szükség esetén megállás helyett gyorsított, a bácsit majdnem fellökve a zebrán áthajtott. Állítólag valami koppanásféle is hallatszott, amit a külső jegyek alapján vélelmezhetően izraeli származású úgy értékelt, hogy a bácsi ráütött az autójára. Hát nagy valószínűséggel a bácsi ezért kapta a pofont.
Ez a garázda alak (látszólag) sérülést ugyan nem okozott, de a helyszínen ok nélkül randalírozott, majd beugrott az autójába és szélsebesen elhajtott. Ha kissé szigorúbban vesszük, akkor akár cserbenhagyásos balesetnek is minősíthető ez az esetet.
Megkérdeztem a bácsit, hogy kíván-e feljelentést tenni, mert én tanúskodok mellette, de ő azt mondta, nincs ennek semmi értelme. Igen! Itt egyeseknek mindent lehet, ha cigányok, vagy mások, de mi nem tehetünk ellenük semmit. Ezek kényükre-kedvükre üthetik, verhetik, rugdoshatják, gyilkolhatják az őshonos, államalkotó magyar nemzet fiait, lányait: asszonyokat, betegeket, öregeket véneket.
Sajnos a szemtanúkkal se mentem többre; marad tehát a méreg, a megaláztatás, a porig alázás! De vajon meddig?
Szép világot építenek a tolerancia és a megbékélés álnok hirdetői, nem mondom! De ezek ezt csakis tőlünk várják el kötelező érvénnyel.
Ez az eset az óta se megy ki a fejemből; mert én is csúnyán arcul ütve érzem magam, a helye még mindig sajog. Nem tudtam hát megállni, hogy ne osszam meg ezt az esetet a nagy nyilvánossággal.
M.S.
Hunhír.info-olvasó