Huszonöt évvel a városligeti, királydombi bemutató után az István, a király rockopera megérkezett Kaposvárra. Csak éppen ez egy másik társulat…
Koppány vezér, ne hidd, hogy én nem szeretlek! Szinte veled nőttem fel, hallgattunk otthon, kocsiban, osztálykiránduláson, üvöltve énekeltük veled a szerepedet. S nem is sokkal rosszabb színvonalon, mint teszi azt a társulatos Koroknai Árpád. Akinek hallatán az az ember érzése, mintha egy harmadosztályú black metal banda énekes-meghallgatásán lenne, ahol alapvető elvárás a leendő frontembertől, hogy harminckét foggal tudjon vicsorogni. Az énektudás viszont másodlagos, legyen jó erős torka a csávónak, a dob, a szólógitár és a megviselt hangosítás úgyis elnyomja a fals hangokat. A kaposvári Csiky Gergely Színházban viszont kitűnő volt a hangtechnika…
Még akkor is, ha a televíziós tehetségválogatóból a teátrum színpadjára verbuvált – illetve eredendően a budapesti arénába keresett – Társulat István, a király előadását fél play backről hallgathatták meg a nézők. Biztos, ami biztos. Merthogy itten nem profi színészek állnak a rivaldafénybe, így nem is lehet elvárás, hogy minden hang tisztán szálljon a nézőtér felé.
Pedig a publikum igencsak hálásnak bizonyult, telt ház, egy beszavazós sms-műsornál nincs jobb reklám a mai világban, Csehov népszerűbb lenne Győzikénél, ha Prozorovot, Natalija Ivanovát, Mását, Olgát, Irinát, Kuligint, Versinyint a nézők szavazhatnák be a Három nővérbe. Meg aztán az István, a királlyal nem lehet megbukni, fantasztikus zene és szöveg, megfelelő mögöttes tartalom – főként a nyolcvanas évek Magyarországán, amikor én még kissrác voltam; Koltay Gábor előtt le a kalappal –, s önjáró karakterek. Akik az elmúlt negyed század alatt szinte összeforrtak szerepeikkel.
Talán ez is a baj, a társulatos fiúk és lányok ugyanis hiába kaptak bármiféle rendezői ukázt, nem a Szörényi-Bródy-darabot játszották el, hanem az ominózus – filmre is vitt – előadás szereplőit. Azaz Kroknai Árpád láttán-hallatán nem egy újfajta Koppány-ábrázolásmód jutott a néző eszébe, hanem egy Vikidál-epigon, aki valamiféleképpen vissza akarja adni a P. Mobil, a P. Boksz és a Dinamit egykori Hangjának – így, csupa nagy betűvel – játékát, csak hát ugye az a fránya hang.
Hasonlóképpen a többiekhez – persze tisztelet a kivételnek.
Merthogy azért akadnak. A legnagyobb és leghosszabb kalaplengetés Fejes Szandrának jár, aki elementáris erővel és hanggal hozza a táltosasszony – az eredetiben nincs ilyen, a rendező, Szikora János egyetlen abszolút dicsérhető reformja – szerepét. Némi meglepetésre az utolsó „Adjatok!” után síri csend honolt a nézőtéren, ahol korábban tapsvihar tört ki Sur, Solt és Bese magyar urak – Kristóf István, Mező Zoltán és Nagy Szilárd – operettekből lopott, táncos-komikusokat kopírozó, igencsak halovány betétdalát követően. Szintén hatásos Éder Enikő Sarolt szerepében, s Feke Pál is profin lehozza Istvánt, bár láthatóan a szereptanulás közben többször is megnézte-hallgatta a nagy elődöt, Varga Miklóst…
A többiek viszont. Rékaként Torma Emese profi Sebestyén Márta, megfelelő hangsúlyozással és hanghordozással, persze őt így is imádja a publikum, hiszen majdnem a rendezői önkény áldozatává vált, s különben is, hazai pályán énekel. Varga Lajos viszont gyengécske Laborc, Nagy Feró még évtizedekkel a fénykora után is leénekelné, Simon Boglárka Gizellája is harmatos, s a táltos, Torda, azaz Tóth Attila is fényévekre van Deák Bill Gyulától. Persze lehet mondani, hogy minek az összehasonlítás, ez egy másik darab, más a rendezői koncepció, csak éppen vagy a főnök nem szólt erről nekik, vagy ők nem fogadták meg a tanácsokat, ugyanis valamennyien másolni akarnak. Ami persze nem baj, az elmúlt negyed században rengeteg amatőr társulat megtette ezt már, s a szereplők számára az bizonyult a legnagyobb dicséretnek, ha Feró vagy Vikidál elismerően bólintott az előadás után.
Nagyobb gáznak tűnik viszont, hogy egy olyan előadást került a teátrum falai közé, mely láthatóan egy sportcsarnokba lett tervezve show-műsornak. Mert hiába a nagy szavak, a rendezői állítások egy átértelmezett, újraötletelt darabról, a látottak nem sokban térnek el az eredeti, s nem mellékesen zseniális Koltay-féle adaptációtól. A hallottak már inkább…
Akad persze újdonság, ám cseppet sem eredeti ötlet. A darabot a hőskorban Szörényi Levente vezeti fel, a jelenben elmarad a szóló, a teljes társulat a színpadon kezd, s éneklés közben szétosztják a szerepeket jelképező ruhákat – nem rossz húzás, utal valamicskét az amatőrségre, kár, hogy Norman Jewison harmincöt évvel ezelőtt elsütötte a Jézus Krisztus Szupersztárban. Igaz, ott autóbuszból szálltak ki a szereplők…
Itt busz nincs a díszletben, ám utóbbinak köszönhetően mégis valamennyire színházba valónak tűnik az előadás. Csikós Attila egyszerű, de nagyszerű ötlete a forgószínpadra épített palota-templom-erőd, s a – Zsufárszky Zoltán mozgalmas és ötletgazdag koreográfiáját bemutató – Somogy Táncegyüttes produkciója is egyértelműen profi munka. A látvánnyal tényleg nem volt gond…
Vas András sonline.hu
HunHír.Hu