Árpád főhada lassan haladt fölfele a kanyargó csapáson a Vereckei-hágó felé. A lovassereget nyomon követte az egyesült magyar törzsek végtelenbe nyúló szekérsora. Nehezek voltak a szekerek, lassan mozogtak. Az út két oldalán sötét erdők borították a hegyoldalakat. Égbe nyúló fenyők s közöttük itt-ott a magyarok szent fája, a fehér törzsű nyír.

A szekerek mögött jöttek a nyájak és ménesek. Sok-sok ezer ló, szarvasmarha és birka. Az erdők között nem volt a jószág számára legelő, így sietniök kellett a tereléssel, amennyire csak lehetett. Emiatt az élcsapat meg sem állt a gerincen, csak haladt tovább, lefele a túlsó lejtőn, míg csak le nem értek a hegyeken túli füves dombvidékre. Az UNG folyó partján tábort ütöttek.

Másnap kora reggel vén Álmos áldozatot mutatott be Hadúrnak, magyarok Istenének. Háromszor körülvezetve a töretlen fehér mént az égő tűz körül, Álmos halkan beszélt a lóhoz.

– Röpülj, lovam, röpülj, az égi mezőkre, add hírül a magyarok megérkezését Atilla földjére és kérd népünkre az Úrnak áldását. Ahány csöpp véred erre a szent földre aláhull, annyi évszázadig éljenek békében a magyarok ebben az új hazában.

Áldozás után az ősz hajú vezér nem tért vissza a sátrába. Faekét hozatott elő, hat hófehér ökröt fogatott elébe, s fiának, Árpádnak odanyújtott egy tarisznyát tele tiszta búzamaggal. A népek csodálkoztak, a vezérek és főemberek fejüket csóválták.

– Minek akar az öreg vezér szolgához való munkát végezni? – morogtak egymás közt.

De Álmos odaparancsolta a vezéreket, hogy vezessék az ökröket, ő maga pedig megmarkolta az eke szarvait. Barázdát barázda után szántottak föl így az új haza puha, fekete földjében, míg az öregember arcán izzadtságcsöppek gyöngyöztek alá. Árpád engedelmesen követte az ekét teljes uralkodói díszben, és szórta a magot a tarisznyából a felszántott földbe. Az utolsó barázda végén vén Álmos megállt.

– Örökre való kötést tettünk veled, magyarok földje – mondta lassú, mély, zengő hangon -, kötést tettünk és megpecsételtük azt vérrel és verejtékkel. Vérünkkel érdemeljük ki ezt a hazát, és verejtékünkkel tartjuk meg magyarnak. Bármennyi vért és verejtéket kívánjon tőlünk ez a föld, nem panaszkodunk miatta. Cserébe annyit kívánunk csupán, hogy asszonyaink termékenyek legyenek, gyermekeket szüljenek, akik továbbviszik ezt a kötést, és boldogan ontanak vért és verejtéket ezért a földért, amikor mi már nem leszünk.

Azon az éjszakán Turulfia Álmos, egy vándorló törzs vándorló vezére, átszenderedett békésen a másik világra, ahol fehér ménje várakozott már reá a csillagporos égi mezőkön.