– A férfiak (és nők) felsőtestét felálló nyakú rövid finom kender- vagy lenvászonból készült dísztelen ing fedte, melynek fodrozódó ujját csuklójuknál, amint a nadrágot a bokánál leszorították. Ilyen leszorító ezüstpántok a zempléni sírból is kerültek elő. Az ing nyaka mereven felállt, akárcsak a mai “orosz” ingeké, de volt olyan honfoglaláskori ing is, amely középen gombolódott. Voltak változatok, ahol az ing szinte a térdig ért és amelyet derékon széles bőrövvel szorítottak le. Ezen bevarrott ujjú ing mellett gyakori volt a mellévarrott szabású ing, amelynek ujjait közvetlenül a nyak mellé varrták és korcban futó madzaggal húzták össze és a könnyebb felhúzás céljából kis négyszögletes hónaljfolttal, ún. pálhával láttak el. A ruhák összekötésére gombokat, pitykéket, szalagot és kötőt használtak. Az egyszerű varrásból alakult ki az inghímzés divatja.

A férfiak és a nők – mint minden belső-ázsiai lovas nép – altestükön is hordtak hosszú alsóruhát, amely szintén lenből vagy kenderből készült. Hideg idő esetén több alsóruhát is magukra öltöttek. A felsőruha alatt teljes alsóruházatot is viseltek; és az alsóruha viseletének divatját a magyarok hozták be a “kultúrált” Európába. Ezt az alsóneműt a “szkíta kabáttal” együtt a bizánci források is megemlítik. A férfiak szűk alsónadrágját korcba fűzött zsineggel húzták össze és kötötték meg derékon. A férfiak mokaszinba vagy csizmába befogott bő nadrágot viseltek, amilyent a hunok kecskebőrből készítettek. (Itt meg kell jegyezni, hogy a vászonból készült bő “gatya” a szlávok alsóruhának hordott ruhadarabja volt, amely a XIX. században “bővült” és rojtosodott meg fitogtatva a paraszti gazdagságot; semmi köze őseink viseletéhez). A “székely-harisnyához” hasonló szűk posztónadrág sem volt őseink viselete, az csak a XII. században idegen hatásra jött divatba.

– A férfiak felsőruhája ujjas, derékban övvel átkötött, textilből vagy bőranyagból készült derékon alul – combközépig – és “háromnegyedes” nemesfém veretekkel vagy felvarrott érmékkel ékesített ujjas kabát, a kaftán volt. E kabát vagy gombra nyílott, vagy a két szárnyat övvel szorították a testhez. E kaftán jobbkezeseknél balról jobbra nyílott, hogy a nyilazásnál ne legyen akadály. A lovaglás miatt a kaftán nemcsak hátul, de kétoldalt is fel volt vágva. Ezt a kabátot a bizánci történetírók “szkíta kabátnak” nevezték. A dolmány csak a török időkben került hazánkba, a zeke vagy kankó is kései származék. A nemezből készült kepeneg (köpönyeg) neve ótörök eredetű és ősi belső-ázsiai viselet. Ez eredetileg nemeztakaró lehetett, melyet rossz időjáráskor vettek fel. A szőrős bőrből készült ködmönnek, mint ujjas szőrmeviseletnek van rövid és hosszabb változata; ősi eurázsiai türk viselet. Régebben bekecsnek, kozsoknak, dakunak és kuzsnak is nevezték. A régebbi fajták egyenes szabásúak voltak, az újabbak derékban toldottak.

A szokmány szó vastag, általában durva gyapjúból készült hosszú, bő felöltőt jelent. A kisbunda subához hasonló lepelszerű, ujjatlan felsőruha. Őseink igen kedves felsőruhája a panyókára vetett szűr volt; neve nemcsak a ruhadarabot, hanem az anyagot is jelentette. Pásztorok díszesen hímzett darabjait a legutóbbi ideig viselték.Az ősi subát (gubát) -,amely galléros, csuklyás viselet – téglalap alakú darabokból szabták.

A subát többnyire a pásztorok maguk készítették; mintegy 10-12 juh bőréből készült, díszesebb darabjai népviseletünk legszebb alkotásai közé tartoznak. A “suba” szó, amint a viselet is arab eredetű, de a török népek igen rég átvették. A hátibőr szabás-varrás nélkül “készült”; e szó nem jelentett mást, mint lenyúzott prémes bőrt, amelyet nyakukba vetve viseltek. Őseink kacagánya is afféle hátibőr lehetett, bár – az újabb kutatások szerint – a kacagány mai formájának semmi köze sincs honfoglaló őseinkhez; ez a ruhadarab német közvetítéssel a XVII. században került hozzánk. A hátibőr “ellentéte” az előbőr, amelyet a mellre kötöztek. Az elöl gombolódó lajbi ősiségét nem tudjuk igazolni.

– A kucsma hegyes bőr- vagy nemezsüveg, amelynek csúcsát szépen díszített fémből készített előkúppal látták el. Őseink fejükre kerek vászonsapkát, télen karimátlan báránybőr süveget vagy prémszegélyű kalapot húztak. Belső-ázsiai analógiák alapján feltételezhető, hogy a honfoglalók sapkájának a füle lehajtható volt. A karimás, középen gúla-alakú fejfedő süvegszerű felsőrésze csapattestenként más és más színű volt; így csatában – akárcsak a belső-ázsiai hunoknál – a mozgásukat jól meg lehetett figyelni. A magyarok kucsmájára utaló adat a X. századból származik, amikor is “a belga püspökök magyar kucsmát viseltek”. Sisakot őseink csak ritka esetben hordtak; Beregszászból származik egy sisak-lelet.

– Őseink rövid szárú, puha talpú és puha anyagú mokaszin-szerű csizmát hordtak. E fölött a nadrág alsó végét összekötötték. A földművességgel foglalkozók a puha csizmát munkájuk igénye miatt kemény csizmákkal váltották fel. Bod Péter (1712-1769) írja, hogy “a tsizma a töröktől jött a magyarok közé. Kezdetben a hadakozó, lóháton járók viselték”. Később az úri csizmát – mivel az sokba került – csak ünnepnapokon viselték, hétköznapokra viseltesebbeket hordtak. A legrégibb magyar csizma a “fordított csizma”, ahol a kifordított teljes szárrészhez a sarokrész kihagyásával szurkos fonállal a sarkát összevarrták, ezután vízben áztatták, amikor aztán megpuhult, visszafordították. A sarkánál cseresznye- vagy fűzfaháncs kéreggel látták el és itt hozzávarrták, majd vizesen kaptafára húzták, ahol a formának megfelelően kiszáradt. Semmi adatunk nincs arra, hogy őseink valaha is bocskorban vagy sarúban jártak volna, bár ez a mongóliai és a szkíta sírokban előfordul.

– A ruha-kiegészítők. A magyarok nemzetségeinek vezető családjai és katonai kíséretük előkelői hatalmukkal, származásukkal, de egész megjelenésükkel igyekeztek méltóságukat kihangsúlyozni. E rangos réteg igényei sajátos művészetet hívtak életre. A ránk maradt emlékek legnagyobb része a viselet tartozéka; ékszerek, a ruházat ékítményei, felszerelési tárgyak és fegyverek. A pompa legnagyobb része – a ruha – ma már nem áll rendelkezésünkre, csak a fémből készült “tartozékokkal” gazdálkodhatunk.

A veretes öv a szabad ember jelképéül szolgált; a társadalomban elfoglalt helyét határozta meg, bár a “rangjelzés” őseinknél – a láthatóság miatt – a lószerszámon volt. A török nyelvben az öv, “kur” szó a rangot, a társadalmi helyet fejezte ki. Az 1069-ben ír ótörök Ktagdu biligben olvassuk: “a kis övűeket a nagyokkal ne engedd keveredni”. Az ótörök nyelvben a “kudas” szó “övtársat”, azaz azonos társadalmi réteghez tartozót jelentett. Ahogyan az Ószövetségi Szentírásban a férfiakat és a nőket egymástól “falravizelőknek” és “földrevizelőkként” különböztetik meg, úgy a belső-ázsiai török népek a férfiakat a nőktől “öveseknek” és “öv nélkülieknek” nevezték. Honfoglalóink általában dúsan kivert arany, aranyozott, ezüst vagy ezüst díszekkel kivert ékes öveket hordtak. A közrendűeknél ez dísztelen, vascsattal összefogott volt. Az övről páratlan számú szíjon – néha egészen térdig – veretes “szíjvég” lógott le. A felnőtt sorba kerülő ifjakat szertartás közepette “felövezéssel” avatták férfivé¸ erről már Kashgári is tudósít 1074-ben.

Az övről csüngött le a szablya, a tegez, az íj, a tarsoly és a kés. Ennek indoka az volt, hogy a lovas népeknél a törzs fölötti résznek szabadon kellett mozognia, hogy a harcos íját mindig szabadon tudja használni. A tarsoly a szíjon csüngött le, szíját is és fedelét is nemes veretekkel díszítették. A tarsolyban kovát, taplót és csiholóacélt tartottak.

A tarsolyok fedőlapját rátéttel, bőrözéssel, intarziával vagy poncolt fémlemezekkel díszítették. Díszítésüket általában növényi motívumok, végtelen hálóba szőtt palmetták, életfa-ábrázolások, néha ősi mitológiánkhoz tartozó állatalakok alkották. A tűzszerszámok a tűzgyújtás szerszámainak emlékét őrzik. Honfoglalóink kései mereven ízesültek nyelükbe. A kések egyélűek voltak, evésnél a húsok feldarabolásánál használták.

A gazdagabb férfisírokban gyakran találtak ivócsészét (ivópoharat), amely szintén az övről függött le. Az ivókürt fejedelmi jelvény volt. Őseink a X. században az ezüstpénzeket nem a kereskedelemben használták, hanem azokat – akár 30-40 darabot is – ruháikra, lószerszámaikra vagy csizmáikra díszként varrták fel.

Az előkelő férfiak ruháikat igen díszes veretekkel díszítették, amelyeken megtaláljuk a palmetta-mintákat és az életfás motívumkincset.

– A hajviselet. Az ázsiai török népeknél a hajnak a homloknál való levágása volt a divat, hátul a vállig érő hajukat a férfiak üstökbe, tincsekbe fogták és azt karikákkal rögzítették. A varkocsba font hajat arany-, ezüst- vagy bronzkarikákkal fűzték össze. A hajviseletnek őseinknél rangjelző szerepe is volt; az előkelők ritkábban nyírták hajukat és azt gyöngyökkel ékesítve hordták. Amíg őseink hajukat elöl nyírták, addig a keresztény Európa már hosszú hajat viselt. E kettősség az európaiak nemtetszését váltotta ki. Amikor 1279-ben a kunok megkeresztelkedtek, ezt csak úgy vállalták, ha hajuk megnyírását tovább is engedélyezték.
(Forrás: Kiszely István: Az ősmagyarok viselete)