(Szétfoszló illúziók az üres 301-ben)
Széthullott a lelkem, mert taposták, gázolták,
dermedten meggörnyedt, mint faggyal küzdő virág.
Kihunyt ma belőlem egy darab reményvilág,
meg nem értett mércém durván megtámadták.
Széttört és szétbomlott sorvadt békességem:
galádul rászedtek és zátonyra hullt vérem.
A mélység és magasság a szememben kihunyt
fojtott imáimban a tér, s idő lebénult.
Zsarnoki szavakra ébredni nem merek,
a megalázás mindig új sebeket ejthet,
koldulni pedig az emberszót nem lehet,
-szétzilált lélekkel egy anyaszív sem felejt-.
Harsányan küzdenék, de hiába való,
ha a félrevitt mondat be nem sorolható
az értés, vagy nem értés konkrét világába
és hamis szóként dereng egy áthallós hallásban.
Nem marad benned más, mint hamis illúzió
s csak te tudod magadról, hogy nem vagy alávaló.
Nem kérek, nem osztok senkivel meg semmit
magam döntök s közlök, ez magammal egyesít.
(GundyS, okt. 23 előestéjén)