Én sohasem adom fel,
a reménybe vetett hitet! Hordozom mélyen belül viselve, mi reánk méretett.
…de sosem fogadhatom el, hogy kitörölje magából
a feledést sürgető emlékezet, hogy a mily sokat szenvedett, igaztalanul megcsonkított
és sárba tiport Nemzetet, csak egyszer is elfeledd!
Szeretett dédunokám
a Hazát, mit reám hagyott az Én dédnagyapám,
ím most a Tiéd, vigyázz reá! Csupán, csak kölcsön adták nekünk is a dédunokák!
Ne feledd, amitől óva intelek;
Ki a múltját megtagadja
az a jövőben, majd visszakapja, s nem lesz dicső a megélt jelen! Hazájában lesz az hontalan, megtűrt, vagy üldözött idegen! Ma a könnyű Út a feledés,

s aki ma bátran szól, az túl kevés! Hiába üvölti az élet,
arcomba kiáltott ígérete, miközben a földi pokol ítélete, sújtott le reánk testvéreim,
hogy eljön majd, egy szebb jövő!
Hasztalan korbácsolja fel
a lelkem indulatát, ha nincs rá idő, hogy tétovázzunk, szét szórva
a világ számos szegletén. Most tisztelettel kérdeném;
Ki mondja ki más, ha nem Én? Aki papírra veti, láng betűkkel A Magyarok Istenének kék egén; Ma emlékezni kell,
s emlékezni szabad…
A bérceinken a kő marad, s nem felejtheted el,
hogy emlékeztesd önmagad, Nemzetünk úgy támad fel,
mint hamvaiból a Főnixmadár! Bátor légy, sose tagadd meg magad! S akkor pillanatok alatt áll,
majd az ezer éves dicső határ!
Mert az a fa, amelynek nem növekszik ága, Kiszárad és úgy marad magára,
miként a jövő nemzedék roskad magába,

ha gyermekeik, nem hallgatnak szavára! Ma emlékeznünk kell,
mert most emlékeznünk muszáj! Ne szégyelld a könnyeid,
s ne szégyelld azt, ha fáj!
Mert attól leszel igaz Magyar,
ha bármily sorscsapás is ér, Téged nem zavar az álnok világ galádsága és a kacaj,
ami nem sokára az arcukra fagy! Mert a földre hullott mag,
majd szárba szökken, s kihajt! Hát jól vigyázz nagyvilág,
még emlékezni fogjátok a Magyart!

Paks, 2016. június 4.