Öreg tölgyesek nőttek fel az égig,
amerre a szem ellát, végestelen-végig
a hegy oldalában vezet az Út haza.
Az esőtől-széltől lekoptatott kövek,
reám köszönnek, hozzám beszélnek
mert tudják jól, Én mindig visszatérek,
bárhol járok, hazahívnak a bérci szelek
a magas hegyekben nőtt fenyvesek
és a fenyő gyantájának édes illata…
Itt égig ér, mindenek fölé mered
a gyönyörű és büszke lombkorona.

***

Nincs a világon, máshol nékem hely,
s nem létezik, ily varázslat és delej,
ami a szívem dobbanásával egy…
csak egy! …itthon, ahol az összes hegy,
otthona volt őseimnek, amiért éltek,
s hogyha kellett a vérük árán védtek,
szörnyű veszélyekkel szembe néztek,
mert szülőföldjüket, annyira szerették,
mint az édesanya a tulajdon gyermekét!

***

Hegyeim ormán nézek a messzi tájra,
szerető szívvel, emlékezve nagyapámra
a nekem mondott minden szavára;
Ne felejtsd el kisfiam, ha haza hív
a szerető anyaföld, s az anyai szív,
menj ha hív, igyekezz hozzá haza!
Ne tartson vissza, semmilyen hívság,
csalárd ígéret, vagy úri kiváltság,
ami fogva tart, mint a rabság,
s ha elcsábulsz, sohasem fog véget érni…
Eredj hát, menj, épp ideje haza térni!
Menj helyettem is, Én itt maradok,
a kövek mélyén a sírkövek alatt,
Te menj, vidd haza azt a lángot,
ami az ősi vérből-őseinkből megmaradt!

***

Paks, 2016. június 12.