Énekeltem a keresztúr-betfalvi úton
egy májusi délelőtt 1925-ben,
és szeretettel ajanlom testvéremnek, Áprily Lajosnak
Tavaszi égen
Fellegfodorkák —
Játékos szellők
Erre sodorták.
Egy ily szelecske
Most port kavargat –
meg-megszikrázik
Közte a felszállt
Hajnali harmat.
lelkem is vígan
Vegyül a porba.
Kis falum útján
Tavaszi friss szél
Vigye, sodorja!
Odább repeső
Levelű nyárfák –
Öccsüket vissza
Beh sokat várták!
Nos itt vagyok – s itt
Egyeb is minden!
Hogy ennyi évvel
Így járjak itt, még
Magam se hittem.
De vasat tűzbe
Vethetsz -: nem ég el.
Csak megedződik
Baj közt a székely!
Így én is földet
Rengető orkán
Múltán is állok,
S dalolva állok,
Életem ormán.
Csoda ez, csodfa,
Hogy lelkem annyi
Rossz nap után is
Dalos, töretlen
Tudott maradni!
Most rigó rikkant,
S rikkantok én is!
Jó Ám a kedv, ha
Az ember vén is!
S nézem: ni, mind itt
A régi fecskék –
Vagy unokáik –
S már tudom: ez, ez
A végtelenség!
Helyettem is, ha
Magam kidőltem
Fiam, unokám
Már ott a körben!
S így láncolódik
Szemből-szem szembe…
S lanc nő, tánc lüktet,
Meg sem pihenve.
Áz életet hát
Én is mit bánnám?! –
Van egy-egy nótám –
S tudom: olyan is
Akad, ki vár rám.
S ha nem? Legyen: nem! –
Úgyis jó mennem –
Betfalvi úton
Napfényörömben.
Mennem, csak mennem –
Míg lassan lépve,
Megtérek ismét
Anyám elébe.
S kezére hullok:
– Légy százszor áldott!
Láthattam ezt a
Dicsért, gyalázott,
Visszás világot!
S szólhatok majd, ha
Érzem a véget:
Csak verj le, s áradj
Rajtam át, zúgva,
Mély tenger, élet!
Végtelen élet!