Alszik már a táj,
Senki sem él már.
Nézz körbe a határon,
A végigperzselt fákon;
Tűzben égő erdő, rét,
Meghaltak tán semmiért?
Nem! Szóljon hát a kürt,
Senki sem menekült,
Kitartottak ők mind végig,
Nevük hangozzon az égig!

A csatának vége már,
Mélyen hallgat a homály,
Beitta már a föld a vért,
Hősként haltak meg a honért.

Hirtelen rontottak rájuk,
Ez lett utolsó órájuk.
Felborult bogrács, kihunyt tűz,
Aljas támadás: mennybe űz.
Örömünnep közepén
A hátukba kerültek,
Ellenség kopott nyergén
A Gazság gyorsan üget.

S feldúlták a tábort,
Vérrel keverték a bort,
Egyetlen sebesült sem maradt,
Csak gyermekeikben a harag.

A gyermekek ifjakká váltak,
Bennük mérhetetlen indulat,
Ereikben ősapáik vére,
Bosszút kiáltanak ellenségre.
Csattannak a kardok,
Feszülnek az íjak,
Kezdődnek a harcok,
Fel vitézi ifjak!

A vér nem veszett kárba,
Erő nem volt hiába,
Revansot veszünk,
Mert a múlt zordon,
Mi emlékezünk,
Döntsük a kordont!