Egy fogoly vagyok rabláncon
Nincsen semmim a világon
Szabadságom elvették a szemetek
Akik ezt tették, azok is veszettek!
Rabláncon, akár egy dühödt kutya
Karóhoz kötve tesznek a sírba
Mint akinek semmi múltja
S örökké csak a saját foglya!
Nincs szabadság, amire éhezem,
Hiába nincs már nekem semmi vétkem,
Szabadság nélkül élve s halva
Fojtanak meg minket készakarva.
Elpusztult a szép magyar ezen a tájon,
Mert foglyok vagyunk mi, rabláncon!
Nincs szabadság, nincsen élet,
Elvettek már minden szépet!
Ékes kincsünk, hősi múltunk
Nézzetek ránk, magyarok vagyunk!
De nem mozdulhatunk, karunk kötve
Kötve egy karóhoz, s tán örökre.
Nem szállhatunk az égnek kék vizén,
Ez a baj, ezt érzem s látom én.
Egy helyben a négy fal között
Itt már mindenki kötözött.
De küzdünk régi életünkért,
Megöljük a mérgezett vért
Igaz bár karunk kötve
Mi így lesz már örökre.
De küzdünk, élünk s érzünk
Ereinkben még folyik arany vérünk,
Lemossuk magunkról a gyalázatot
S újra jönnek dicső századok!
Addig viszont csak egy fogoly vagyok, rabláncon
Nincsen nekem otthonom, szabadságom
De amíg élek lázadok és vérzek
Ha kéritek meg is halok értetek.
Tudom csak addig élek, míg nekem kell,
Amit írt rám a sors elfogadnom nem kell,
Rabláncom letépem, kitörök a körből
Ha véres könnyek is hullnak szememből.
Szabad madár, örök vándor e tájon
Élek s járok ezen ősi világon
De míg szabad nem vagyok,
Én addig küzdök s harcolok!