Hányszor, de hányszor kiáltottak az égbe
Fiúkat gyászoló bús anyák?
S hányszor tekintettek félve
A jövőbe, aggódó szívű dédapák?
Mert oly sokszor tépte már
Földünk húsát az ellen
Elmúlt annyi ősz, tél és nyár
Míg népünk szólni merjen!
Bár minden szava mely kiejtésre jutott
Áldozatként ifjak vérét kérte,
Lassan elfogyni látszott a szenvedés,
De mily árat fizettünk mi érte?
S még meg sem fogtuk egymás kezét,
Egy örömtáncot, hogy eljárjunk,
Máris újra vasba verték Erdélyt
S bilincsbe a kezünk, lábunk!
Mily Istenség lakozik fenn az égben,
Mely ennyi szenvedést reánk ver?
Mely megengedi, hogy Úrból szolga légyen
Nem egyszer, nem kétszer, ezerszer!
Legyen mindenkorra ennek vége
Magyar szótól zengjen a rónaság
S tulipános kis bölcsőbe
Nevessen fel az új ifjúság!