A börtön mélyén láncra verve
megfojtanak a néma percek,
unott magányomat megtörve
hozzám szólnak a vésett jelek.
Sziklába karcolt néma sorok
ismeretlen sorsú emberek,
jobb világért küzdő harcosok,
kiket kárhozatra ítéltek.
Kik nékem szentelték éltüket,
s zászlókat lengettek nevemben,
soha nem adták fel hitüket
e félelem rút börtönében.
Ablak nélküli hideg falak
hová nem jut le a nap fénye,
kacagva lesik a rút árnyak,
meghal a szabadság reménye.
Kopott priccsemen üldögélve
börtön falba vésem nevemet,
„ártatlanul lettem elítélve
s haltam meg én, a Hazaszeretet!”
Szeibert László