Földön fekvő falevél vagyok,
Mit sors szele sodor.
Csöndben csurgó csermely,
A sötét-éji vándor.
Vihar tépte, ősz szakállú,
Barna szemű, széles állú.
Csontos kézzel botom fogom
S a vándordalt dúdolgatom.
Nincs nékem itt maradásom,
Indulok hát a járáson.
Fák, völgyek s te kis patak,
Mutassátok ti az utat.
-Őzek, ürgék, vadludak-
Szerzek én majd barátokat.
Bús és romlott ez a világ,
El vesztette hagyatékát.
Délibábos harcokat vív,
Szélmalmokat párbajra hív.
S mert győzni soha, soha nem tud,
Bizony mondom vesztébe fut.
Indulok hát sötét éjben,
Ne légyen több részem fényben…