Ősi nép a magyar, Attilának sarja,
Szép Kárpátiának vitézlő népe.
Hordott már rabigát, s láncot is a karja
Hányatott sorsának örök emléke.
Ó mennyei Atyánk, tekints hát le rájok,
Ne szíts testvérharcot fiaid között!
István, László, Mátyás, s dicső királyok
egész hada már az égbe költözött.
Letették névjegyét Árpád nemzetének,
Virágzó, dicső hon nemes hagyatékuk.
Virág nyílt a mezőn, ahová csak léptek,
s büszke ének zengte, magyarok vagyunk!
De nemzeti tudatunk lassan elsorvadt,
Elfeledte a nép ősei emlékét,
Mint megvénült tölgyfa, belülről korhad
Siratja nemzeted régi békéjét.
Hunyadi, Zrínyi, Rákóczi és Batthyány,
A szükség óráit élik fiaid
Széthúzást szült a túlzott jólét, s magán
érzi néped a viszály kínjait.
„Magyar vagyok, de mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kísértete.”
Hulljon a lepel, mi hős nemzetet takar,
Legyen hát büszke Ránk a vitéz Etele!