Itt az eurázsiai harcmezőn
Jéghideg széllel beköszöntött a tél;
Már nincs vitéz, ki kiáltana zengőn:
Rajta katona, fuss hamar a kardért.
Nincs parancsnok, nincs honvéd, nincs senki,
Ki élve-vergődve mozdulni tudna;
Testük a halott virágokat rejti
Gyökerestül fagyva s nincsen utóda.

A szél tombol, vadul tépi a tájat
S a beálló csöndben szállingózó hó
Makacsul tapad a csízmám talpára,
A természet e látképhez így pózol.
Egyedül én vagyok, ki jár e tájon,
Tömegsírba véres holtakat hordok;
Ha körbenézek, könnyezek és fázok,
Égő tűzzel festem a horizontot.

Mért én vagyok, mondd meg jó Uram,
Ki szívta halál szagát és érezte azt;
Szólj, merre menjek, hova visz most az utam,
Vérem lassan hűti, dermeszti majd a fagy.
Mért az marad élve, kinek dicső halál
Holtan rogyni össze golyóval szívében;
Ki Hazáért kiállt; s a nap nem talál,
Lelkem szikével szerelem tépte szét.

A holt lovak dögét nehézkesen húzom,
A halomban koccan a pofákon a pata;
Egy ágyú tüzével máglyámat meggyújtom,
És meleg lángok mellé leülök vala.
Bámulok a tűzbe, lelkem pedig bolyong,
Az én kedves családomra visszagondolok;
És az imádottra, kiért a szívem dobog;
Nem látlak talán soha-soha kis otthonom.

Lassacskán elhal a máglya nagy fénye,
Még az a kis meleg is elillan messze;
Talán még reája tűzifa kéne,
Indulok a fák felé fegyverzetben.
Vállpuskából eresztek teli egy fát,
Várom, hogy leesik majd csak az az ág;
Nevetek és fázom, de ez így megárt,
Rám szakadó ágból lesz a kopjafám.

(2006)