Tanyánk
Széljárta, puszta szirt.
Állunk a csúcson viharban, napba nézve.
Kitárjuk keblünk,
Hogy a föld minden zendülése,
Mi egyik pólustól a másik pólusig
Az embereken átremeg,
Fájó szívünkön megszűrve
Érjen téged: Erdély!
A szirt alatt, a szirt körül,
Dús földeken, szép házakban
A sok-sok ember ránk tekint
És szórja ránk szavának nyilati.
Az öregek régi buzogánya
Bosszúsan csap felénk,
És ifjak fürge kelevéze
Sürítve éri meztelen mellünk.
És harsan a kiáltás innen és onnan:
Mit akarnak e furcsa katonák?!
Kinek a posztját állják e rideg tetőn?!
Kinek a nevében mondják az imát,
Hogy tied a dicsőség és az ország?!
S mi állunk!
A viharvert tetőn
Állunk!
És vérző szívünk az égre tratjuk,
Hadd lássa idegen és testvér:
Nekünk Erdély,
Erdély a hazánk!