Árva nemzetség, Erdély népe Te,
Ki szegény lelkem’ pajzsra emeléd,
Ki meghallgatod mindíg a szavam,
Ha magányból kilépek eléd:
Állj meg ma vélem egy szokatlan szóra,
Hadd legyen ez a csöndes esti óra
Egy fájó, nehéz, komor vallomás.
Azt akarom, hogy a lelkembe láss,
Mélyen, egészen, úgy, mint soha még,
Hogy lásd az árnyak nyüzsgo táborát,
Kísértetek, kétségek seregét.
Füledbe zúgjon a rémek tora,
Akik tort ülnek esett lelkemen,
Ó, mert én minden percben elbukom,
És minden percben fölemelkedem.
Azt akarom, hogy a lelkembe láss,
És lásd, hogy az a fölemelkedés
Sokszor keserubb, mint az elbukás.
Azt akarom, hogy a lelkembe láss,
Mikor Rád hullt az éj köröskörül,
Számuztem lelkem legbelso zugába
Mindent, mi csak nekem fájt egyedül.
Lelkem kútjában csillagot kerestem,
És csillagokkal benépesítettem
A Te estédet, a Te éjszakád.
Bocsásd meg nékem, hogyha ez órában
Felpattantom a legbelso szobát.
Mert Neked szólott minden énekem,
És Rólad szólott minden énekem,
És sok órámat adtam már Neked,
Ezt az egy órát add most – énnekem.
Mert tudnod kell, hogy miként viaskodtam,
Hogy remegtek a gyönge idegek!…
S mibe került, hogy hajókötelekké,
Acélsodronyokká meredjenek
A kényszeruség nagy pillanatára!…
Hogy azután a hitevesztett lélek
Mint csüggedt virág, roskadjon magába.
Tudnod kell, Népem, hogy én itt hogy jártam:
Szédülo fejjel és halálra váltan,
Amíg Neked az üdvösség borát
És az örökéletet predikáltam.
Kolozsvár, 1923 március