netán, ha igaz lenne,
a téveszme és tévhit,
mit kialvó lángelme hirdet,
jövevényszavakról,
jégmezőn ringó bölcsőről
fecsegve a mindentudás (?)
levelező tagozatán,
esti és nappali egyetemén:
a Lánchíd lábánál
kétoldalt fóka és rozmár
heverne, s a kalandozó
tekintet mohazöld zúzmólepényen
pihenne délben, s napkeletről
álmodva napnyugtakor,
Mária függőleges
holdsarlón állva,
cirkuszi akrobata
lenne ma Úr és Uruk,
magyarul mit sem jelentő,
nyelvtörő keresztnevekkel
bejegyzett „pogány” romvárosa
fölött, Mezopotámia egén –
(s hanyatt a szótörmeléken
heverve szavamat nem érteném,
ékezetét veszített mezőből
(Mezo) hiába visszhangzana,
mint szeptember tejútfehér
völgyében tücsökzenét a rét:
égi igét, igaz történetet;
meglehet ujját se mozdítaná
értem ki lelket lehelt belém,
és nem lenne se Ő se én,
csak holnapi mennyezetén
a mának: parányi lángmag
gömbjében didergő isteni szikra,
a teremtő gondolat csírája még.)