asztal és szék, menedék versben
se már. félálmok holdudvarán
sárgoló papírlapot szaggat ki él,
akár a szél, s akárha lenne
cellányi élettere, jéghideg penge
sebezte alkonyi órák során
bárhol a reménynek még –
neve ma csőcselék,
zavargó, kétes elem,
s zászlót talán csak Isten
álmában lobogtat űzött vad
árván, arra hol gázkamra lett
körötte sokadik sortűz után,
végszóra létének októberén a tér.

„fortélyos félelem igazgat.”
hátracsavart kezekkel
született, megőszült magzat,
macskakörmök között,
arccal a vérharmatos
kövön a szó – mozgócélpontra
vadászó gumigolyó süvít,
száműzve távoli
bolygóra, csillagra
angyalt, s ki szólni mer
arról, hogy hazája gyarmat:
rendbontó, randalírozó,
vagy fizetett provokátor,
s jobb lesz, ha sátorfáját szedi.

ideje van, harsogta dallamtalan
szavakkal minap a rend
sísapkás őre, hogy halotti csend
legyen, mint ’56 novemberén –
volt aki szeme világát
veszítve hevert a járdán,
s hogy kinek kezét szorítva
hátráltam félig vakon,
tengernyi könnyet fakasztó
füstben, az Alkotmány utcától
búcsúzva én, talán csak az sejtheti,
aki a SZABADSÁG betűiből
épített hófehér barikádot,
s tette, mit szíve diktált:
tükröt tartott a terror elé.

2006. október 29.