tűrni a gyalázatot
szótlanul meddig kellett volna?
ítéletnapig? azon is túl?
fűszálon rovar hintázik,
verset a kopjafák tövében
alkonyi fény ír a szélhordta lombra:
utolsó szó jogán
(mielőtt koppan a deszkán
a rög, s örökre bealkonyul)
talán egy halkuló halálsikolyt
hallathat még ki bátor,
s halálos ítéletet
felejtve október mély-kék
ege alatt csodára vár,
bár távol a harang szavától
vérfürdőt idéző sortűz
a zápor, s hófehér hajszálakat
számolva minden szó méregpohár.

fegyencruha, séta a szögesdróttal
kerített börtönudvar kövén.
árnyéka mellém zuhan,
bitóra angyalhajat akasztva
szűri a foga között
sziszegve intelmeit felém
a rém: mit hajnalnak becéztél,
holnaptól az lesz az este,
s nem rejthet vérig sebezve se
szökevényt tüskés bozót,
köszönd, hogy ólomgolyót
vontathatsz sehánykarátos
láncon, s hogy vádat koholva,
torkodra vérbírók torka
forrasztja életfogytiglani
cellához munkaterápiás
kúrát és gyógymódot ígérve,
meddő viták után a szót.

álmomban templomodat kerestem,
kezemre gyertyák könnyeztek
sercegve forró viaszt,
neveddel gaz lepte kertben
nyelvemen Regnum Marianum.
szemtanú kereszthuzatban
botladozó léptekre alig akadt –
s ha világgá kiáltanám
a naptárban mitől piros
ma is a dátum,
s hogy kardlapozva
lóháton miféle vad,
tébolyult teremtmény vágtat,
s hogy lángot a rohamcsapat
miféle parancsra olt,
(hol harminc ezüst a zsold)
lakat és karperec kattanna,
s penészvirágos vakolatot
szánthatna bevált recept szerint
aratva kínt: tíz köröm megint.

2006. október 9.