A békesség szigetén ülve egy gonosz óceánban, Bámulom lábaimnál az éjbe boruló Pestet.
A bűnös város, melytől álmaim beteljesülését vártam, Zajával, mocskával, önző önmagával csak undort kelt.

Hová lettek az álmok, hová tűnt a remény?
Mélyen szívembe nézek, s csak keresem, keresem én.
Egymagam vagyok, fülembe esti dal csicsereg, S csak nézem, nézem a pesti fényeket.

A Lánchidat látva elkomorul lelkem végleg, Magyarok, testvéreim, hogy tehettétek?!
Kiárusítva, bérbe adva, idegen kézen az ország, Kívül még ép, de belül csupa romlottság!

Ilyen várost álmodott talán Széchenyi nekünk?
Ilyen országért harcolt Kossuth, Petőfi, 56-os hőseink?
Nem ezt álmodták, nem ezért éltek s haltak, Szolga népnek minket sosem akartak!

Őseink lelkének sírása hatol hozzám,
Túl madárdalon, s a városi lármán.
Ébredjetek magyarok, nem jó az irány!
Fordítsatok a süllyedő hajó kormányán!

Ha nem ébredsz fel népem mihamarabb,
Nem marad föld a talpunk alatt,
S őseink vére hiába folyt az időkön át,
Ha engeditek veszni a Szent Korona országát!

2009.03.31.