…Nézem ezt a pántos ládát-
-Istenem! Be kopott, régi!
Az évei hosszu számát
Százon felül kéne mérni. .

Ezernyolcszáznegyvennyolcban
Szolgálta már nagyapámat.
Együtt voltak jó, balsorsban,
Mikor Kossuth népe támadt.

Küzdött vele Komáromnál
És Pákozdon, Percel alatt-
S a budai vároromnál
Hentzi golyó belé szaladt…

Aztán, ahogy lett az atyám
A császárnak regrutája
Neki adta hős naayapám,
Menjen vele Boszniába. .

A fekete hegyvilágban,
Három kemény komor évig,
Jó sorsban és vad tusában
Küzdöttek ott husig-vérig .

Szerette e ládát atyám-
És becsülte okkal, jobban,
Hogy idővel, a zubbonyán
Arany-gallér diszlett, joggal…

De amikor tüzes csóvát
Kapott a vén Európa
S a vérgőzős, poklos mókát
Zengte ezer őrült nóta

És az apám ezredével,
Szintén kiszállt a hazáért_
Nekem adta jókedvében
Az Istenért, a királyért –

Igy történt, hogy tizennégyben,
Mikor mundért öltögettem,
A dicső tüz-keresztségben
Tanu lett ő – énmellettem. .

Sokat látott ez a láda!
Szerbet, oroszt, románt, angolt,
Miközben a ‘kis gazdája’
Harctereken át barangolt

Galicziát és Ukrajnát,
Hű kutyaként velem járta.
De Gorlice véres halmát
S az Isonzót is csodálta…

Fogságban is bizony sinylett
Három hétig Üdinébe’ –
De mert neki sem jól izlett:
Velem szökött, biztos révbe.

Aztán – gáláns száz kalandnak
Tanuja lett – némán – nálam…
Helyet kinált sok galambnak
S több vércsének, a tanyámban…

-S mig galambok, meg a vércsék
Hütlenül mind messze száltak:
Ő kitartott, hogy megértsék
Az örök-hű, jó barátot…

És amikor negyvenötben
Felzudult a poklok árja,
Hogy a halál, -meg vér- ködben
Ránk nyíljék a sátán szája,

S országutak vándoraként
A nyomornak neki-vágtam:
Drága láda! Hűen kisért,
Amerre csak futtam, jártam…

Halál-torban százszor forgott:
Zuzta, törte égi ostor –
De szótlan csak rám mosolygott
Felnyögtem én pedig sokszor…

Nagy idők kis tanujául
Most is itt van, bus szobámban-
Nyomoromon némán bámul,
Megosztozva jóban, kárban.

Az egyetlen ő köröttem,
Ki otthonról, multról beszél,
Amióta számüzötten
Dobálodzom, mint tört levél…

Emlékembe ő idézi
Régi, kedves gyermek-korom –
Könnyes szemem ahogy nézi,
Vissza-pereg szép mult sorom.

Nagyapámat benne látom
És atyámnak hős arcképét, –
– Óh, kegyetlen, szörnyü fátum! –
S velük szegény hazám népét…

És mivel, hogy minden percben
Ezt a drága ládát nézem:
Vele gyászban, buban, könnyben
Hazám, mindig felidézem…

/Schondorf, l949.okt.l2./