Felejts, ha tudsz, te száműzött magyar:
Népek meghajtott, kivert kutyája!
Könnyü szivvel óh, felejtsd el hamar,
Hogy szülöidnek is volt hazája…
Felejtsd el jó anyád ősszbevert haját
És apádnak gondterhes homlokát.
Töröld szivedből gyermekkorod dalát,
Mely selymesen puha, mint a brokát…

Felejtsd az erdöt, völgyet, hegyet, tavat:
A Rónát, hol ring az aranykalász,
Mi ha megért, pompás tengerré dagad,
Mint a Délibáb-e csodás varázs.
Felejtsd a kincses Föld barna, dús rögét,
Minek Szent hantja gyöngyszemekből áll-
És neked is adta fehér kenyerét!
Melynél szebbet nem kivánhat a száj…

Felejtsd el a gazdag ételek sorát,
Aminél jobbat nem agyalt ki ész,
Villány vörösét, és Tokaj aszuját –
Felejtsd el szegény kontár kis szinész!
S felejtsd, hogy ott ringatták a bölcsődet
Dunánk, vagy Tiszánk kincses partjinál:
Hogy ott ölelted át elsőn a nődet,
Aki gyermeked édesanyja már…

Felejtsd a Szót: Az égigtöro Igét:
Ajkadból kibuggyant első imád –
Felejtsd el apáid kegyes Istenét,
Kihez annyi fohászt rebegett szád…
Felejts, ha tudsz hát! Felejtsd el arcodat:
Szemed fényét, hajad, s bőröd szinét,
Hontalan szivedben dúló harcodat.
Felejtsd el Hazádat – és a hirét..

Hazádat: a vérrel ázott Kánaánt,
Mi szülőid drága csontját rejti,
Melyért száz, vitéz véred halt hős halált-
-Óh, a te szived azt nem felejti!
Hiába minden rossz szinész fogásod,
Én látom lelked borzalmas sebét:
E Seb a Te valódi hitvallásod,
Hisz ezer tőrt sújt naponta beléd…

Ez kínoz álmatlan éjszakák során,
Ez gyötri kíntól ráncos képedet:
Erősebb, mint a Biblia és Korán:
Ugy hívják ezt, hogy: ‘Hazaszeretet’.
Őseid hősi lelkéből sugárzik:
Halott apád szelleme sugalja,
Vérednek atomjában is virágzik,
S csecsszopó fiad szive is dallja.

A porszemben ég, mit magaddal hoztál,
Ott vibrál tört vágyaid szárnyain,
S agyad rejtekében csak az motoszkál –
-Felejtsd hát ha tudsz, legyél rút Kain!
Légy hiuságban sértett Coriolán,
Ki őrült örvény vad torkába futsz,
S önzö nemzetek részeg-pogány torán
Szegény magyar vérem, – felejts, ha tudsz!

/Cleveland, 1953./